Az oldal Blogger- és Google-cookie-kat (például Google Analytics- és AdSense-cookie-kat) gyűjt, az egyes alkalmazások belső működése által meghatározott módon - amelynek befolyásolására nekem nincs módom. Ön ez oldal használatával beleegyezik ebbe az adatgyűjtésbe. Amennyiben nem, nyugodtan hagyja el az oldalt.

Újesztendő

„Újesztendő, vígságszerző most kezd újulni,

Újulással, víg örömmel most kezd hirdetni.

Hirdeti már a Messiás eljött meglenni,

Legyetek a nagy Istennek választottjai.”

(Magyar népdal – részlet)

Mi magunk rendszerint már másik vonatkozási rendszerben kérdezzük meg magunktól, egymástól és a minket körülvevő világtól, hogy szerez-e vígságot az új esztendő, ha szerez, kinek – és ha szerez, milyet?
A Messiás eljötte és az Isten által való kiválasztottság olyan koordináták ismeretét és kezelését kívánnák meg tőlünk, amelyek ismerete jórészt a múltba veszett, részint a jelenlegi rendszerek némelyike ellenségesen viszonyul hozzá.
A „vígságszerzés” ilyen módon a szilveszteri malacsültre, a kéményseprőre, a négylevelű lóherére, a pezsgővel való éjféli koccintásra meg a tűzijátékok eregetésére marad. Nekem, személy szerint soványka és gyengécske repertoárnak tűnik, fajsúlyos szereplők, éles kontúrú vonalak nélkül.
Nem egyszerű az óév és az újév határát magunk előtt látni és másokkal láttatni. Mondhatom, hogy nekem annyi, mint egy szappanbuborék hártyája, amely egyszer csak kipukkan, s kiszabadul belőle, ami benne gomolygott, akár cigarettafüst, akár más. Mondhatja erre másvalaki, hogy szerinte meg betonfal, amit romboló gránáttal kell keresztüllőni. Mondhatom, hogy szerintem annyi a különbség, mint élet és halál közt: egy lélegzetvétel, egy szívdobbanás – s mondhatja a másik: igen, de annyi, mint az évtizedeket ágyban fekvő beteg eljutása a halálig, mint a hosszú évtizedekig vagy évszázadokig ugyanazon zsarnokság ugyanolyan igája alatt senyvedő nép sorsa, amely egyszer csak egy pillanat alatt megváltozik, s eljön, megszületik valami új.
Ó és új között a különbség lehet egészen hétköznapi, különösebben számot tévőnek nem látszó: Mt. 13,52. Ő pedig ezt mondta nekik: „Tehát minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a gazdához, aki újat és ót hoz elő éléskamrájából.” Az írástudó az Ószövetség ismerője, tisztelője és alkalmazója. Ha ő Jézus Krisztushoz fordul, Őt kezdi tisztelni és követni, s az Ő tanítását próbálja alkalmazni, attól még nem kell szemétként eldobálnia a régit. Tudja már, mivel lehet vendégének, embertársának kedveskednie, ha valóban jót akar neki: miből finomabb a régi, ami már érett, megízesült, és miből finomabb a friss, ami még nincs megposhadva. És ez igaz a szó szellemi értelmében is: tudni kell, tudni lehet, hogy a vendég ízlésén hogyan ne kövessünk el erőszakot, hozzánk való jó szándékában hogyan ne sértsük meg: ezért lehet ót és újat elé tálalni – meghagyva szabadságát, hogy maga válasszon – de megmutatva neki, hogy az új is felér a régivel!

1 Pét. 1:3. „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által…” – És végül a legnagyobb különbség ó és új között. „Újonnan szült” – ki lehet szabadulni abból az életből, amely fojtogatott, amely súlyként tepert maga alá, amely újra meg újra méregpoharat kínált – amely életünk legszentebb pillanatait is ferde szemmel nézte és ocsmány károgással kommentálta (saját magát!)
 „Élő reménységre”. De nagy csoda is ez! Olyan reménység, amely él – s nem olyan, amilyet Csokonai ír le:
„Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény” A legtöbb remény célját az ember magának tűzi ki, remélve, hogy így nem véti el a célt – aztán mégis háttal a céltáblának próbálkozik.
És ami mindent felülmúl, és mindent visz – ahogy mondani szokás: az „Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása”. Zsid. 2, 15. „És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának.”
És ez nem az emberiség kisebbségét jelenti. Nem is a többségét. Hanem a kettőt együtt, úgy hogy sem én, sem te nem maradunk ki belőle. Elég egy kicsi reménytelenség, amiben aludni kezd az élet, az öröm, a lelkesültség lángja. Elég egy kicsi visszacsempésződése a régi, fájdalmas, terhes életünknek, s máris úgy járunk, aki a régi, penészes ételből véletlenül egy csöppet beleejt a frissbe – s az is megromlik, hamarabb, mint várható lett volna.
A haláltól való félelem ott lakik mindannyiunkban és irányítja gondolatainkat, tetteinket és érzéseinket is. Innen jön, hogy úgy érzem, a másik ember fenyeget engem (akkor is, ha nincs fegyver a kezében). A másik emberre csak úgy tudok gondolni, mint akitől meg kell védeni magam, most vagy a közeljövőben. S ezért a másik embert nem fogadom testvéremmé, barátommá, még ismerősömmé sem. Távolságot tartok tőle, és éreztetem vele, jobb, ha távol marad.
Csak mindezt beiktatni a napirendbe a mosás, főzés, takarítás, bevásárlás stb. közé, nagyon fárasztó és megterhelő dolog. Sokszor érezzük: végre valaki levehetné rólunk ezt a terhet, leoldozhatná ezt a béklyót.
Figyelj! Neked szól ez az üzenet: „És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának.” Vagyis: Jézus téged is visz – kifelé ebből a börtönből, kifelé a félelmek közül, kifelé éned és életed nyomorúságaiból!
De sajnos, van egy rossz hírem is.
Az emberiség egy része, mint a hisztis kisgyerek, aki ráüt a simogatni, becézni, felemelni akaró kézre, és még feljebb csavart hangerővel hozza mindenki tudomására, hogy „hozzám ne nyúljatok” – csak annyit ér el ezzel, hogy Isten is leengedi szabadításra, kiemelésre mozdított karját, s ott marad: mert Ő mindenhol jelen van – de amíg ez az önfejű emberke fel nem emeli a két kezét: most már szeress meg, emelj fel, vígasztalj meg engem, addig nem nyúl hozzá.
Mihelyt azonban elmúlik a hiszti, s újra felébred a vágy az Atya iránt (mint a tékozló fiú történetében ) Isten először is leoldja a félelmek, a sérelmek, a félreértések felsebző rabláncait, gyógyító írral keni be a béklyók helyét, és megmutatja hozzá forduló gyermekének: az én fiam, Jézus azért halt meg érted is, hogy meglásd és megértsd abból, ahogyan Ő feltámadt a halálból, úgy neked is egy ilyen, új életet készítettem.
S ha valahol, hát akkor igazán itt húzódik a legerősebb és legvéglegesebb határ, amelyet a saját erőnk, képességeink, vágyaink és álmaink szerint soha nem tudnánk átlépni. De van ezen a határon egy ajtó, s aki odáig eljut, azt Jézus Krisztus várja majd, s kérdezi tőle: Akarsz-e bejönni? – Ez a választás ó é új, régi élet és új élet között – s engedjük hogy az idei esztendő fordulója is erre emlékeztessen mindannyiunkat.

Karácsonyi

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú emberekben! (Káldi Neovulgáta)

Luk 2:14 Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.

Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön Isten kedveltjeinek. (Békés-Dalos)

Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat! (revideált Károli)

Három, hagyományos és elfogadott bibliafordítás szövegéből idézem a Lukács 2,14 igéjét – a karácsonyi angyali szózatot. Szeretnék mindenkivel megosztani néhány gondolatot a jóakaratú emberektől az Isten jóakaratáig-kedveléséig vezető útról. Az talán látszik a „jóakaratú embe-rek” kifejezésből, hogy ez a megközelítés az emberekben feltalálható jóakaratot gondolkodási alapként kezeli. S ilyen módon állítja azt, hogy az ilyen, vagyis a jóakaratú emberek érdemlik ki a békesség ajándékát. Hogy ez a békesség honnan származik, kissé nyitott kérdés marad. Annak a megállapítása, hogy a dicsőség a magasságban Istenhez tartozik, és a földön békesség lakik a jóakaratú emberekben, nem fejez ki nyílt és egyértelmű választ.

Ellenben hogy mit gondolok az emberi jóindulatról, legyen az bármilyen fényes, humánus, vagy követésre méltó, azt minden tiszteletem ellenére csak egyetlen – talán ismerős – történelmi anekdotával tudom kifejezni és összefoglalni:

Mit? – kiáltotta Haynau. – Ön azt mondja, hogy protégéjnek (védencének) nem adtam kegyelmet? Dehogy nem! Dessewffy akasztófára volt ítélve; én megkegyelmeztem neki auf Pulver und Blei! (puskaporra és ólomra!)

A magasságban ragyogó és Istenhez tartozó dicsőség egyértelmű. A „dicsőség” a bibliai gon-dolkodásban a „súly” és a „tekintély” kifejezéseiben jelenik meg. Olyan tekintélyben, amelyet senkire nem kell ráparancsolni, senkitől nem kell kivívni – hanem egyszerűen a léte, a megjelenése, az emberre gyakorolt hatása egyértelművé teszi a valós tekintélyt. Mint azokban az ószövetségi történetekben, ahol Isten, vagy küldötte lép fel így az egész nép szeme láttára: amikor Mózes feltartott botja alatt kettéválnak a tenger habjai – amikor a Sinai hegyre égi lángok és földrengés közepette leszáll az ÚR, hogy átadja a Tízparancsolatot.

Az Újszövetségben pedig: Lk. 7,22 Ezért így válaszolt nekik: „Menjetek el, vigyétek hírül Já-nosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek az evangélium hirdettetik,

Ez a tekintély azt mutatja meg és érezteti meg az emberrel, hogy van nála összehasonlíthatatlanul nagyobb erő, aki az ő jóindulatánál és szereteténél összehasonlíthatatlanul nagyobb jóindulattal és szeretettel hajlik le hozzá a magasságból.

A súly pedig valami olyasmi lehet, mint az ellensúly a kútba eresztett vödör kötelének a másik végén: pontosan kimért súly, amely segít felemelni a mélységből a magasságba azt a törékeny (vagy inkább szakadékony, mert leginkább bőr-vedrekről lehetett szó) edényt, amely a kút friss vizét tartalmazza. Vagy ha kell, hát az a súly, amellyel az erjedőben lévő káposztát súlyozták-szorították le, ahhoz hasonlóan, mint manapság. Ez a súly azt a súlyt jelképezi, amely alatt a próbákat megélő ember érhet és változhat, hogy végül is élete olyanná formálódjon, amilyennek Isten szánta.

S ebben a két tényezőben, amelyek itt, a Földön jelentek meg, s a mi, emberi életünket vették célba: ebben látszik meg, ebben ragyog fel (s bizonyos értelemben így válik számunkra is „elérhetővé”) az a magasságban tündöklő dicsőség, amely így Isten megváltó szeretetét és megváltó munkáját fejezi ki.

Hadd foglaljam ezt össze Habakuk próféta gyönyörű és beszédes kijelentésével:

Hab. 2,14

De a föld tele lesz az ÚR dicsőségének ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.

A második fordítás számomra kicsit olybá tűnik, mint ha azt próbálná, hogy a káposzta is jóllakjon, de a kecske is megmaradjon. Félúton áll az emberi és az isteni jóakarat között. Kifejezése: „és az emberekhez jóakarat.” nem teszi egyértelművé ennek a jóakaratnak az irányultságát és az eredetét sem. Ugyanolyan jogon eredhet a dicsőség Istenétől, mint a békességben élő emberek gyülekezetétől.

Úgy érzem, egy kicsit olyan ez, mint amikor valakire rábíznak egy csomag igés kártyát, és megkérik, hogy az istentisztelet végén, a kijáratnál osztogassa majd. És megkérdezik: De hogy fogod csinálni? – Nagyon egyszerűen – válaszol emberünk – megkeverem, mint egy pakli kártyát, bedugom a zsebembe, és véletlenszerűen kiosztom – természetesen Isten örök tanácsvégzésének rendje szerint!

Most akkor mi van?! Isten szerint, vagy emberek szerint? Eleve elrendeltetve, vagy a véletlen szeszélye szerint?

Ne essünk kétségbe. Ez a fordítás arra utal, hogy mindent kétféleképpen láthatunk. A hozzánk közelebbi a földi, az emberi. Ebben látszik meg – akár véletlenszerűnek tűnő módon is – mivel nem látunk bele Isten rólunk szőtt terveibe – hogy mivel járulhatunk mi hozzá Isten országá-nak építéséhez, mi az, amit tőlünk elvár a mennyei Atya. És ezzel nem a saját üdvösségünket építgetjük, hanem valami egészen mást.

Amit pedig „eleve elrendelésnek” vagy „Isten örök tanácsvégzésének” nevezünk, az „ugyanez” – de nem a mi szemszögünkből, hanem Isten látása szerint. Nem a mi elképzeléseink vagy tervezgetéseink alapján, hanem az Ő, számunkra eleve jóindulattal meghatározott, felépített terve szerint. Egy olyan terv szerint, amely az angyalok szemében a tökéletes dicsőség fényeként ragyog – számunkra pedig, sötét életünkbe, a bűnök éjszakájába a békességnek mennyből jövő csillagát hozza el.

Legyen hát a kettős gondolathoz kettős Ige is:

Péld. 14,9

A bolondokat csúffá teszi a vétek, de a becsületes emberek közt jóakarat van.

Van az az Isten által formált emberi közösség, amelyen belül természetes helye van a jóakaratnak.

Préd. 9,7

Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd!

Az Isten jóakarata alapszinten a „stresszmentes életmód” – olyan hétköznapi élet, ahol magától értetődő az Isten iránti engedelmesség, és ennek az engedelmességnek az áldásai.

A harmadik fordítás áll a legközelebb a bibliai szöveghez (de ebbe most hadd ne merüljek bele).

Ha az első vers kapcsán szóltam a dicsőségről, akkor most hadd próbáljam meg pár szót szólni a békességről.

A békességnek vagy érdekes tulajdonsága – nem mindig gondolunk rá – de attól még létezik: a békességben van adok-kapok!

Lk. 10,5

Ha azonban egy házba beléptek, legelőször ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak!

Lk. 10,6

Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, reátok száll vissza.

Persze ez nem mindannyiunkra igaz, ne húzzuk ki azonnal büszkén magunkat, hogy micsoda méltóságom van. Ez eredetileg Jézus kiküldött tanítványainak adott „kiváltság” volt. Manapság azoknak az életében tűnik fel ennek a jele, akik ugyanígy azt a küldetést kapták, hogy vigyék el mások közé: hazánk vagy a világ más népei és más részei közé a Krisztusról szóló jó hírt, és ott szolgáljanak azzal. (Nem akar ez a reklám helye lenni, csak hogy egy példán keresz-tül lássuk, milyen életekről van szó, leírok egyetlen nevet: Szabó Dániel <Dani bácsi>)

S akit az Isten elküldött ebbe a misszióba, annak minden más dolog előtt ezt kell mondani: „Békesség ennek a háznak.”

Mi is a Bibliában a békesség? Egész-ség és egészség, jólét, barátság, szövetség. Az „alapjelentés” a kiegészült, egésszé lett, teljessé lett gondolatköre. Ezt folytatja más formában az egészség és jólét, illetve a barátság és szövetség gondolatköre.

Talán meg tudjuk becsülni ennek a fontosságát: a missziói munkás az evangéliumban Krisztus megváltásának, a bűnökből való szabadulásnak, az új életre való feltámadásnak csodáit hirdeti meg, azokat a dolgokat, amelyek a magasságban az Isten dicsőségeként ragyognak – s ez a fény úgy sugárzik a földre ma is, mint az első karácsonykor: békességet hozva. S mindaz, amit a misszionárius, a tanítvány hirdet és meghirdet, azt célozza, hogy azoknak az embereknek az életébe, akikhez belép, elhozza azt a kiegészülést, kiteljesedést és egésszé- egészségessé válást, amit a „békesség” kifejezése hordoz és foglal össze. 

S ha ott a „békesség fia”= olyan ember, akinek van már valami köze ehhez a békességhez: már hallott róla és megérintette, már érzett belőle valamit és most keresné tovább, már látott ilyen embert, s kíváncsi lenne, valóság-e ez – őt meg fogja érinteni a bennetek lévő békesség. Megnyugszik rajta – és megnyugtatja őt. Ha viszont nem: kemény és érinthetetlen szívű az az ember, a felkínált békesség iránt nem nyitott, hanem elutasító – akkor sem vész kárba semmi abból a békességből, amivel meg akartátok érinteni, megpróbáltátok megajándékozni – mert rátok száll vissza.

De milyen emberek is azok, akik így képesek föltekinteni a magasságba, hogy tükör által, ho-mályosan látó szemmel, de valamit megláthassanak abból a ragyogásból – s ez bátorítsa, vigasztalja és vezesse őket? Milyen emberek azok, akik ezt a csodálatos békességet, mint beléjük zárt drága kenetet el tudják vinni az emberek közé, hogy Isten szeretetének jó illatát megosszák velük, akik pedig befogják az orrukat miatta, attól visszavegyék az illatot?

Ők az Isten kedveltjei. Akiken megnyugszik az Isten jótetszése. Akik a dicsőség fényéből és magasából nézve éppen azt cselekszik, amire az Isten kiválasztotta az életüket, amire elhívta őket, s amit elrendelt számukra. Innen, közülünk nézve pedig ők azok, akik keresik Isten akaratát és útjait, még ha botladozva is. Ők azok, akik nem az emberek jótetszését keresik, hanem „megelégszenek azzal”, ha Isten felemeli és hordozza őket, miközben sokan csúfolják és ócsárolják, netán egyre vadabbul támadják őket – mások pedig tüntető módon fordítják el tőlük a fejüket.

Isten kedveltjeit nem a világ kedveli. A belőlük áradó jó illat az Isten nélkül élő, még éppé és egészségessé nem vált emberek számára a halál illatja. 

De az Isten jótetszését elnyerni hogyan is lehet? Kiválasztás, vagy munkálkodás révén?

Nem vagyok biztos benne, hogy egészséges (=békességes) dolog szétszakítani a kettőt. Hiszen amikor a mennyei dicsőségre tekintünk fel, amelyben Isten akarata, terve és kiválasztása tükröződik számunkra, nem csak azt az örök, dicső és teremtetlen, mert Istenhez tartozó dicsőséget láthatjuk – hanem az értünk és közénk lehajló Isten: Jézus Krisztus megváltó szeretetét is, aki maga is az Isten örök tanácsvégzése szerint vállalta a közénk való születést, a kereszthalált és a pokolra szállást. S Ő nem csupán kiválasztotta tanítványait – nem csupán kiválasztja most is mai tanítványait, hanem őket is, minket is feladatokkal bízott meg. Ezeknek a feladatoknak nem egyszer előre nem látható a végeredménye. Biztatást csak abból meríthetünk, ha fel tudunk tekinteni a mennyei dicsőségre, és bele tudunk kapaszkodni a földi – és mennyei! – békességbe.

Úgy tudnám mondani – ha igaz ez a megállapítás – hogy van kiválasztásunk: amely azonban egyúttal feladatra/feladatokra is kiválaszt; és vannak feladataink, amelyeket sehogy nem tudnánk megoldani, ha nem Isten választott volna ki és tett volna képessé azokra.

Isten kedveltjei tehát láthatják a magasságban ragyogó dicsőséget, mint útjuk végső célját – mint azt a mennyei világítótornyot, amelynek fénye vezeti őket. És megélhetik itt a földön azt a békességet, amely őket is felépíti, egészségessé teszi, egésszé a gondolkodásukat és a hitüket – és a bűn miatt Istennel megszakadt közösséget a Megváltó Úr munkája révén visszaállítja.

Ezért kívánom Mindnyájatoknak, hogy Ti is válhassatok Isten kedveltjeivé. Nemcsak a karácsony, vagy a húsvét, vagy a pünkösd napjaira – persze ekkor is! – de még inkább azokban a dolgos hétköznapokban, amikor ezer dolog próbálja kicsavarni kezünkből a Bibliát és az imádságot, gondolatainkból az Istenre figyelést és az engedelmességet. És ne felejtsük: Isten akkor is tud kedvelni bennünket, amikor mi morcosak vagyunk, mert úgy érezzük, hogy magunkra hagyott a feladatok özönében. Akkor is tud kedvelni bennünket, mikor úgy elfáradunk, hogy vasárnap az ágy a templomunk. De akkor tud a legjobban kedvelni, amikor belekapaszkodunk hozzánk nyújtott kezébe, és engedjük, hogy kihúzzon bennünket, és kősziklára állítsa lábainkat.

A szabványosított interfész általános elmélete

(Tkp. ez az, ami NINCS! - Ezért is hívom segítségül a gondolkodásban. Hiszen ha nincs - akkor azt mondhatok róla, amit akarok! Ugye! Vagy mégsem...?)

Az interface (interfész) alapvetően számítástechnikai szakzsargon. Olyan valamit (eszközt, vagy programot) nevezne meg (ha nem mondanánk rögtön két-három magyar szóval is "illesztőnek", "csatolónak" meg "kapcsolónak"), aminek 2 vagy több eszköz, eszköz és program, működő gép és felhasználója közötti KAPCSOLATOT kell létrehozni és fenntartani; vagy csak biztosítani.
De mielőtt túlbonyolítanám - nem mint ha eddig is nem azt tettem volna ;) - hadd hivatkozzak a közismert LEGO-ra. Ez a régóta világsikerű játék valósította meg eddig a legtöbbet a "szabványosított interfész"-ből; amit csak fizikailag-technikailag ki tudtak belőle hozni. Persze ebben is lehetetlen volt  m i n d e n  csatlakozást ugyanolyan módon megoldani, de a nagy szabványon belül alig alkalmaznak még 1-2 altípust, és azok is mind szabványosítva vannak.
Viszont aki ismeri a Lego-t, az azt is tudja, hogy van ám a világon több, különböző fajta lego-típusú játék. Amelyek ugyanazon elvek, hasonló szabványosítási rend alapján dolgoznak, csak éppen ELTÉRNEK a Lego szabványától. Így NEM lehet őket összekapcsolni, együtt használni. Ez jó, mert így nem fognak beolvadni a Lego-ba, megőrizhetik önállóságukat, garantálja az eladhatóságot, mert akinek mondjuk Duplo-ja van, az nem fog lego-kiegészítőket venni hozzá. És jó is ez, ahol két rossz testvér él egymás mellett, mert ott hiába lopná el egyik a másik játékának az elemeit, kénytelen lesz észrevenni, hogy azt ő nem tudja semmire se használni. (De rossz tesóknál az nem számít úgysem. Nem az a lényeg, hogy én is tudjam használni, egyedül csak az számít, hogy ő sem...!) És rossz ott, ahol két jó testvér él egymás mellett, és együtt szeretnének játszani - csak pont nem lehet! (Bár a gyermeki kreativitás felül tudja írni ezt az üzletpolitika által kikényszerített lehetetlenséget.)

Azon gondolkodtam el, hogyan is építi a Mennyei Építőmester az Ő élő köveiből ama Hajlékot? Azt nem gondolnám, hogy elküldené a kőfaragó angyalokat, rakják a kerek, szögletes, hosszúkás és rövid, hexaéder, ikozaéder, Dartvéder és hisztiéder köveket afféle Prokrusztész-kalodába, és vágják-faragják szabvány méretre azokat. Hiszen az első jeruzsálemi templom építésénél se csak egy méretet hasítottak ki a kőbányában, faragtak készre és szállítottak Jeruzsálembe. Más volt az épület súlyát hordó alapkövek, a falazókövek, az ajtó- és ablaknyílások fölé rakott "szemöldökök" mérete és alakja. A boltozatok kövei sehová nem pászoltak, mert felül szélesebbre, alul keskenyebbre faragták a megadott terv szerint azokat, s ha valaki véletlenül fordítva vette fel az egyiket, akkor csak pislogott, hogyan lesz ebből bármi is?
És tudjuk, hogy volt egy méretes, nagy kődarab, valami olyan furcsa formára faragva, hogy az egész építkezés során csak kerülgették, mert nem volt az épületnek egyetlen része sem, ahová oda lehetett volna illeszteni. Össze kellett rakni az összes követ, fel kellett építeni a templomot, ezen egyetlen kő kivételével, hogy az avatatlan szem is észrevegye: ez lesz a főkupola záróköve. Amíg ez nincs a helyén, nem lehet lebontani az állványokat, mert a főkupola berogy, szétnyomja a falakat, és összedől minden (!), amit eddig építettek. Ám, mihelyt a Zárókő a helyére került, az épület kész lett, erős és szép.
Ezekből a mozaikokból próbálok kirakni valami gyenge, emberi megközelítést ahhoz, ahogyan a Teremtő Atya az általa teremtett élő kövekből építkezik. Őt nem kötik a fizikai (technikai) korlátok. "De nem pusztán azért, mert Ő mindenható!" Isten előbb végiggondolta teremtő szavait, a teremtés szavait, mielőtt kimondta volna azokat. Tervezett. És bár a mi terveinket kötik a lehetőségek és lehetetlenségek ezrei, de nem így az Ő terveit. Ő azt tervezhetett, amit létre akart hozni - mert azt hozta létre, amit megtervezett!
S ezért nem kell neki méretre vágva-faragva megváltoztatni és megcsonkítani azokat az élő köveket, akiket nem kalodára tervezett. Neki, és egyedül csak Neki van egy olyan "szabványosított csatolófelülete" - mindent mindennel összepászító legó-kötése, amelyet már kezdettől (mégpedig a tervezés kezdetétől fogva) belénk - és a teremtettségbe - épített. Ő, mint Atya, Fiú és Szentlélek, nem egymás ellen tervezte ezt a rendszert. Nem akarta az Atya, hogy az Övéiből csak Ő húzzon hasznot, mert azok nem kapcsolódnak a Fiú és a Lélek tégláihoz. Nem akarta a Fiú, hogy akiket Ő hív el és vezet végig az új életre vezető úton, úgy kőfaragódjanak meg, hogy kilógjanak az Atya és a Lélek tulajdonai közül, az Ő tulajdonlását hirdetve. És a lángnyelvként megjelenő Léleknek esze ágában sem volt billogot égetni saját köveibe, hogy legalább látszódjon a (látszat)különbség.
Én ezt a "csoda-kapcsolatot" most azzal a kifejezéssel élve tudom megnevezni, hogy az az "Isten szeretete". (Együtt és nem külön értve alatta az Isten irántunk való, mindent megelőző szeretetét, és az Ő jelenlétét megérző, Hozzá térő szívünkben a Lélek által fellobbantott választ - mert ez a kettő egy, s elválasztani: herezis.)
A mennyből alászálló Jeruzsálemben azért nem lesz egy egyhelyben álló, mozdulatlan dolgokból egybehordott, s mozdulatlanul otthagyott, templomnak nevezett épület, mert ott élő Lények lesznek az élő Istennel való közösségben. Hozzá kötve a Tőle jövő szeretet, s Hozzá kötődve a Tőle kapott szeretet által. Ez lesz az az egyetlen (tehát teljesen jól szabványosított) "illesztő", "csatoló" és "kapcsoló" valami, ami által a teremtett világ újjáteremtett részei, a halálból feltámadt fiak, élükön a Halált feltámadása által legyőzött Fiúval, s az ítéletet ki nem érdemlő angyalok együtt lehetnek. Együtt egymással, s együtt az Istennel, Akinek abban fog telni öröme, hogy gyermekeit és teremtményeit most már nem kell többé messziről, szomorú szemmel néznie, mint a példázatbeli atyának tékozló fia után. Hiszen összejöttek, együtt vannak, s ott maradnak: mert az Ő jelenléte most már ELÉG NEKIK!

megjegyzés-féle egy igaz gyöngyhöz

Csak saját(os) nézőpontból:

Úgy gondolom, hogy egy igaz gyöngyárus egy igaz gyöngyöt kagylóstul, moszatostul, iszapostul rak ki a pultjára.
Mert sokan nem igaz gyöngyöt keresnek, csak a maguk igazolásának fényét, becsét, hivalkodó jelét. És meg is találják egy-egy fényesre pucolt, ezüstbe-aranyba foglalt, jól felcsapott árú... valamiben, ami igaz, gyöngynek néz ki ugyan, de...
Akinek a szíve keresi az igaz gyöngyöt, az meg fogja látni az iszap és a moszat alatt, a kagylóhéjon keresztül is - mert nem önzése látja, hanem a szíve!
Ennek az igaz gyöngynek nincs értéke.
Mármint megfizethető értéke.
Ezért, amikor elmegy, hogy mindenét pénzzé tegye, nem egy olyan vagyont vadászik össze ezzel, amely 10-zel, 100-zal, 1000-rel megszorozva sem tudna a gyöngy valódi értékének a nyomába lépni.
Hanem elszakítja magát mindattól, amit eddig értékelt, hogy szíve megszabadulva eme kötelékekből, be tudja inni az igaz gyöngyből ragyogó igaz fényt, ragyogást.
És mit kezd akkor a pénzzel? - Lásd: Apostolok Cselekedetei: földjüket, házukat eladták, pénzzé tették, és ezt a pénzt lerakták az apostolok lábai elé...
Ők rátaláltak az igaz gyöngyre!

Konfliktuskezelés, kapcsolati problémák - és a Tékozló Fiú

Luk. 15,11-32.

Monda pedig: Egy embernek vala két fia;

És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztá köztök a vagyont.

Nem sok nap mulva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözék; és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt.

Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni. És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki.

Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!

És felkelvén, elméne az ő atyjához.

Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.

És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam!

Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vígadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vígadni.

Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és tánczot. És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az? Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt. Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak. Mikor pedig ez a te fiad megjött, a ki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot. Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott.

A tékozló fiú példázatának nehány aspektusáról próbálnék valamit mondani – megeshet, nem a legfontosabbról, nem a legpontosabban, de hát nem is vagyok egy a Biblia írói közül.

            A tékozló fiúnak lehettek otthon kapcsolati problémái: atyja iránt és bátyja iránt. S nemigen jeleskedhetett a konfliktuskezelésben, mert nem tudta ezeket feldolgozni: Kikérte örökségét, és „elmenekült” otthonról.

            Hogy miféle konfliktusok vezethettek oda, hogy megromlottnak érezte otthoni kapcsolatait, erre nézvést sejtéseink bár lehetnek, de szerintem nem érnek annyit, hogy ezekre fecséreljem az időt.

            Fontosabbnak érzem az alábbiakat: bár a kisebbik fiú elsősorban atyja előtt (másodsorban talán bátyja miatt?) érezte feszélyezve magát – talán valami ösztönös mélységben megsejthetett valamit abból, hogy az igazi problémát önmagában hordozza. Hogy nem annyira az atyjával való kapcsolata az, ami miatt gondjai vannak, hanem önmagával van baja.

            Úgy sejtem, ha csak az lebegett volna lelki szemei előtt, hogy atyámmal nem férek össze – az szüntelenül megújuló és soha meg nem oldódó konfliktusok sorát hozta volna magával, ami másfajta „tragédiával” szokott végződni, mint az itt megtalálható otthonról való elmenekülés. Mintha tudat alatt ott munkált volna benne valami olyasmi gondolat, hogy nekem először önmagammal kell tisztába jönnöm, hogy a többi kapcsolatom is a helyére kerüljön. Aligha volt ez tudatos belátás és tudatos választás a részéről – de ráérzett mégis arra, hogy neki ezt nem az atyjával (és nem is a bátyjával) kell újra meg újra „lemeccseznie”, mert ez nem old meg semmit.

            Talán azért merek erre gondolni, mert az atya, mint egy igazi Atya – szerintem nemcsak, hogy átlátta, de szinte tudta is ezt. Számomra erre vall az, hogy atyja helyrepofozás, kioktatás, törvényre való hivatkozás helyett megosztja köztük a vagyont és odaadja kisebbik, leendő tékozló fia kezébe az eltékozolni való(!) vagyont.

            A fiú pedig elmegy, hogy új közegben próbálja ki magát – hogy ott éljen, ahol nincsenek jelen azok, akikkel korábban nem vagy rosszul működött a kapcsolata, akikkel ezelőtt akár naponta konfliktusok sorát élhette meg.

            És itt ébred rá, hogy bár most lekerült a válláról az otthoni dolgok terhe, mégsem képes „felépíteni magát”. Emberi énjének tartóelemei itt, az idegenben talán még nagyobbat reccsennek, mint amekkorát reccsentek odahaza, a mindennapi összeütközésekben. Becsapják, cserbenhagyják, eldobják, a létra földbeásott alsó foka alá helyezik: recseg és törik énjének megannyi tartóeleme.

            És itt látja meg, hogy neki nem ezekre volt szüksége. Nem azáltal válik önnön magává, amit atyja ellenében, vele vitatkozva, az ő értékeit meghaladva épít önmagába.

            Hiszen nincs más ép elem az egész lereccsent tartószerkezetben: én-szerkezetben, csak egy: AZ ATYA SZERETETE.

            És elindul, hogy akkor erre az egyre támaszkodjon csupán!

S az az atyai szeretet, amely elengedte őt, hadd találjon rá gyenge önmagára, hadd értse meg önnön értetlenségét, mint konfliktusainak forrását: k i t a r t. „Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve”.

            Az atya várta a fiát, mindennap várta. (Mert ezzel adott neki erőt, hogy ne törjön végképp össze, míg saját hülyeségének súlya alatt szakadnak be saját énjének fontosnak hitt tartóelemei – és ezzel adott neki célt: hogy tudja, van hová  h a z a t é r n i e.)

            Persze, fontos volt az is, hogy a fiú meglátta saját bűneit, fontos volt az is, hogy meg, illetve be tudja vallani azokat. De nem az atya miatt, hanem önmaga miatt – a saját „gyógyulása” végett. A Bűnbánat és –Megvallás soha nem lehet ön-megváltó! Az atya nem várta be a bűnvallás előre fogalmazott, átgondolt szavait – hanem FUTOTT gyermeke elé!

            És megbocsájtó szeretetét SEM szavakban írta le, vagy írta körül. A hazatérő bűnösnek nem teológiára volt szüksége (még csak nem is lelkigondozásra – ha szabad így mondanom), hanem MEGBOCSÁJTÁSRA! Az atyai szeretetnek a fiú szerint kilazult gerendája ez által „zökkent vissza” igazi helyére – ahol mindig is ott volt(!), csak az önmagával problémázó fiú elől éppen ezt a TÉNYT fedték el a saját problémái.

Én pedig azt hiszem, hogy a mi konfliktusaink és problémáink is valahogy így működnek.

(Mindennek megértésében nem csekély szerepet játszott a Biblia Hebraica egy kódolt üzenete. A Biblia héber nyelvén valójában egy és ugyanazon gyök származékaként jelenik meg négy dolog: 1. a mátka, 2. a felebarát, 3. a pásztor és 4.-ként a ROSSZ.

Ezek közül az első háromban nem nehéz felfedezni a valamilyen formájú „kapcsolat/elköteleződés” formáit. Nagy talány a 4. jelentés-forma. Telefonos és Skype-os segítségkérések után úgy nézett ki, hogy ez lehet „az elszakadt/elengedett mentőkötél”, vagy „a csak rád hurkolt/hurkolódó kötél” – utóbbi az alábbi kép szerint:

https://drive.google.com/?tab=wo&authuser=0#folders/0B_Egwuju5HLVVmFJdTVtM05PQWs

Mégis azt kell mondjam: e negyedik jelentéstartalom nem az elengedett, megszakadt, vagy hiányzó kapcsolat képe – hanem inkább olyasmi, ami a tékozló fiúval történt, aki saját magától nem látta meg, hogy az atya kapcsolatban van ővele még akkor is, amikor ő azt hiszi magáról, hogy minden kapcsolatot megszakított atyjával.

És talán ez különbözteti meg az embert az Emberfiától. Mi beleszületünk abba a helyzetbe, ahol saját magunk takarja el előlünk, hogy az Atya – bár kiűzte az Édenből engedetlen fiait, bár megátkozta miattuk a Földet, bár rájuk bocsátotta a halált -, de ezekkel is a saját kezében akar tartani bennünket. Beleszülettünk ebbe, észre sem vesszük – nem is fáj. Bezzeg az Emberfiának az okozta a legnagyobb fájdalmat a kereszten, amikor így kellett kiáltania:

Márk. 15,34

És kilencz órakor fennszóval kiálta Jézus mondván: [Zsolt. 22,2.] Elói, Elói! Lamma Sabaktáni? a mi megmagyarázva annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?

De az Emberfia kibírta ezt a túlterhelést is – a halál nem győzhette le és nem roppanthatta össze Őt, mert számára nem vált soha láthatatlanná az Atyának szeretete – s ezért idézte éppen a 22. Zsoltárt, amely eképpen végződik:

Zsolt. 22,29-32.

Mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is. Esznek és leborulnak a föld gazdagai mind; ő előtte hajtanak térdet, a kik a porba hullanak, és a ki életben nem tarthatja lelkét. Őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak. Eljőnek s hirdetik az ő igazságát az ő utánok való népnek, hogy ezt cselekedte!

amikor az Igéről beszélek...

Jel. 22,13-21. (Jel. 22,17.)

Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég”. „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba. Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot! Én, Jézus küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek előtt. Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag”.

A Lélek és a menyasszony így szól: „Jöjj!” Aki csak hallja, az is mondja: „Jöjj!” Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!

Én bizonyságot teszek mindenkinek, aki a prófécia eme könyvének beszédeit hallja: Ha valaki hozzátesz ezekhez, arra az Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben; ha pedig valaki elvesz e prófétai könyv igéiből, attól az Isten elveszi osztályrészét az élet fájából, a szent városból és mindabból, ami meg van írva ebben a könyvben. Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: „Bizony, hamar eljövök”. Ámen. Jöjj, Uram Jézus! Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.

KT! A héten egy eljegyzéshez kellett Igével készülnöm, s rászorított a feladat, hogy megpróbáljam áttekinteni, mit mond a Szentírás a mátkáról, a menyasszonyról. Így jutottam el a textusként felolvasott Jelenések könyvebeli igevershez is.

Azt tudjuk, hogy Jézus egyik példabeszédében magát vőlegénynek, tanítványait pedig a násznépnek nevezte: És monda nékik Jézus: Vajjon szomorkodhatik-é a násznép a míg velök van a vőlegény? De eljőnek a napok, a mikor elvétetik tőlök a vőlegény, és akkor bőjtölni fognak. (Mát. 9,15.) De ha ez világos is, akkor is nyitva marad a kérdés: hol marad a menyasszony?!

Persze mi már tudhatjuk, szintén a Jelenések könyvéből: És jött egy a hét angyal közül, akiknél a hét pohár volt, telve a hét utolsó csapással, és így szólt hozzám: „Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét”. (Jel. 21,9.) – hogy e menyasszony nem más, mint akit az angyal valóban megmutatott János apostolnak: És elvive engem lélekben egy nagy és magas hegyre és megmutatá nékem azt a nagy várost, a szent Jeruzsálemet, a mely Istentől szállott alá a mennyből. (Jel. 21,10.)

A mennyei Jeruzsálemről pedig a legtöbben tudjuk már, hogy az Krisztus dicsőséges, mennyei anyaszentegyházának a képe és eljövendő helye is.

Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Mert ha így mondjuk, akkor egyszerre mondjuk róla azt is, hogy anya, és azt is, hogy menyasszony. Már pedig, ha már sok helyütt nem is, de legalább nálunk, faluhelyt, még csak megnézik az olyan menyasszonyt, akinek fehér ruhája derekánál látszik, hogy már anyává tették! Hogyan lehetne ilyen épp az a keresztyén anyaszentegyház, amelyet nemcsak mondunk szentnek, tisztának, Istenhez illőnek, de hisszük, hogy olyannak is kell lennie?!

Tudom, hogy eszünkbe juthat Jézus Krisztus földi édesanyja, Mária, aki egyszerre volt szűz jegyese Józsefnek, és viselője a megszületendő Messiásnak. Itt azonban nem egészen erről van szó. Hiszen Isten Igéje világos és egyértelmű különbséget is tesz az itt, e Földön élő, küzdő egyház, és amaz eljövendő, mennyei, megdicsőült közösség között.

E földi anyaszentegyház olyan, mint egy földi édesanya: fájdalommal szüli magzatait és még jobban fáj, amikor elveszíti őket, ahogy szokás: felnő a gyermek és kirepül a fészekből. Kikonfirmálnak a fiatalok, tanulás és munka után menve otthagyják akár a szülőfalut, akár az anyaföldet is, és magukra maradt öreg anyókák képe mutatja a magára hagyott anyaszentegyházét is.

Földi férjei, az elöljárók nem mindig tartják be a figyelmeztetést, hogy egyfeleségűek legyenek. És itt nem az elvált és újranősült lelkészekre gondolok. Hanem azokra, akiknek az anyaszentegyház mellett másodfeleségük is van: beálltak a pénz, a hatalom, a politika szolgálatába. Az ilyen házasságokból születnek aztán az Izmaelek: az egyház kötődése az emberi érdekekhez, kiszolgáltatottsága a pénznek és a politikának.

De van ennél rosszabb is: amikor a korszellemmel jegyzik el magukat. Ebből rendre idétlen születik: egyneműek megesketése a reformátor elődök által épített templomban, vagy együtt-imádkozás olyan pogány, bálványhitű emberekkel, akik amúgy Krisztusnak ellenségei.

S a korszellem nevében ki akarják követelni tőlünk is, hogy a szeretet jegyében mi is ilyen toleránsak legyünk, s a Krisztus Úrban megvalósuló igazi közösséget ilyen ökumenikusnak nevezett, emberi próbálkozásokra cseréljük le.

Ezért nem lehet csodálkozni, hogy a keresztyén anyaszentegyház mindinkább a terhei alatt roskadozó, egyre inkább tehetetlenné váló édesanyára hajaz. És azon sem, hogy egy olyan házból, ahol az édesanyát saját férje sem tiszteli, gyermekei is belerúghatnak – mindenki menekül, mert ez minden, csak nem az a bizonyos édes otthon.

Bizony, ennek az édesanyának vannak ám csak tékozló fiai! De ha most büszkén kihúzzuk magunkat, hogy mi viszont itt vagyunk a templomban, mi nem mentünk el, mi nem szórtuk disznók elé a gyöngyöt és szélbe az anyai örökséget – akkor emlékezzünk meg a tékozló fiú példázatának második feléről, ahol kiderül, hogy az otthon maradt gyermek, csöppet sem volt jobb tékozló öccsénél, sőt!

Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, a ki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. (Mát. 13,24-26.)

Így olvassuk Jézus példázatát, és olykor elhisszük, hogy ez a közénk keveredett, az ellenségtől jött zabigyerekekre vonatkozik – mert hát a mi édesanyánk, anyaszentegyházunk csak nem szülhet ilyen gyermekeket?!

Pedig ha így értjük: félreértjük és félre is magyarázzuk. Azt már a magvető példázatából tudjuk, hogy a termőföld a mi szívünk – és Megváltónk itt arról beszél, hogyan kerülnek szívünkbe a gonosz gondolatok. Úgy, hogy emberként alszunk: nem figyelünk sem önmagunkra, hogy nem környékez-e veszedelem, nem figyelünk Istenre sem, nem próbálna-e felébreszteni és védekezésre buzdítani – csak arra csodálkozunk rá, hogy szívünk védtelenségének de furcsa gyümölcsei is teremnek: nem búza, hanem konkoly – nem hitvallás, hanem hiteltelenség.

S amikor a helyet fokozódik, akkor eme édesanya házában is beteljesedik az a mikeási prófécia, amelyet maga Jézus is idézett: Mert a fiú bolondnak tartja atyját, a leány anyja ellen támad, a meny az ő napára; az embernek saját háznépe az ellensége. (Máté 10,36 – Jézus is ezt mondja!) (Mik. 7,6.)

Mert emberszívünk megosztott: belül – ott, ahol kapcsainknak és kötelékeinknek mennyei Atyánkhoz kellene fűződniük, s e helyett oly gyakran csak a Kísértő akasztja belénk horgát. Mert az első emberpár az első bűnnel eltépte azt a köldökzsinórt, amelyen át egészen az új életre újonnan való születésig táplált volna a kegyelem, s azóta születik bűnben az ember – vagyis az Istennel való éltető kapcsolatot nélkülözve. Ez az alapbetegség jelentkezik aztán olyan tünetekben, hogy a földi gyermekek sem édesanyjuk, sem az anyaszentegyház iránt nem tudnak sem hálásak, sem tisztelettudók lenni, s ezért válik az embernek saját háznépe az ellenségévé.

De nem egy becsapott, megalázott, félreállított, megtagadott édesanya sír föl Pál apostol szavaiban: El nem hagyván a magunk gyülekezetét, a miképen szokásuk némelyeknek… (Zsid. 10,25.) Ez már a menyasszony szava, aki elküldi meghívóját a menyegzőre, és szeretne együtt örvendeni meghívottaival.

Hiszen mintegy néki íródott az ígéret: Mert meg van írva: Ujjongj te meddő, ki nem szűlsz; vígadozzál és kiálts, ki nem vajudol; mert sokkal több az elhagyottnak magzatja, mint a kinek férje vagyon. Gal. 4,27

A mennyei Jeruzsálem még nem anya, még csak vár a lakodalomra, mégis sokkal több lesz a gyermeke, mint a földi anyaszentegyháznak – így kellene értenünk? Akkor a földi anyaszentegyház csak afféle béranya, amilyet itt a földön gazdag emberek meg szoktak venni, hogy az viselje a terhesség súlyát, a szülés fájdalmát, s ők már csak a kész gyermeket kapják?!

Nem, KT! És még egyszer: nem! Az anyaszentegyház nem egy kizsarolt és félredobott édesanya, aki fájdalommal szül a hiábavalóságra. Annak csak mi látjuk akkor, amikor egymásra nézünk! Mi viselkedünk úgy, mint azok a gyermekek, akik előtt nincs becsülete az édesanyának!

De ettől még a Krisztus egyháza kősziklára épült valóság! Jegyese győzelmének erejében és örömében részesülő Mátka. Akinek mindörökre szól az ígéret: Mert ahogy az ifjú elveszi a hajadont, úgy vesz el téged, aki felépít; ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened. (Ézs. 62,5.)

És gyermekei, akik az újjászületés fürdője és a Szentlélek érintése által válnak azzá, igenis különböznek a többitől: Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét. (1Jn. 3,10.)

Ezért hallotta azt János a mennyekben, hogy a Lélek és a menyasszony együtt szólnak, és együtt hívnak: mert a Lélek szüli újjá, Krisztusban élővé és ezzel együtt örökké élővé a tékozló és az édesanyáról megfeledkező fiakat is.

Csodálatos evangélium, a megváltó Úr Krisztus életre szóló, örök tervének fénye sugárzik ránk ez igéből. Az a meghívás, amely egykor csupán a jeruzsálemi templom udvarán hangzott fel: Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. (Ján. 7,37.) S most Már a Lélek és a menyasszony együtt hirdetik ezt, hogy minden lelkében szomjazó ember, aki víznek vélt délibábok után futva magára hagyja, sőt megbántja édesanyját – mégis élő és éltető vízre találhasson, s a kínzó szomjúságból kijózanodva, meg tudja csókolni azt a kezet, amelyet megütött. – Ámen. -

1 kudarthot vallott kerke sirámai

Mottó: „Akkor most mintamókus, vagy tintamókus legyek?” (egykori önmagam)

Rövidre, ám fölöslegesre sikerült                               Elöljáróbeszéd

( :p )

Ilyen forróság idején mindig megzápul a zagyam ;-). Ezért ilyenkor záp dolgokkal foglalkozom. Csakhogy ki ne essek a stílusból! (És akik azt fogják kérdezni: Mi ez a stílus? Mi ez a hozzáállás!? - azoknak csak azt mondhatom: még jogom van hozzá. Még nem vagyok perfekt keresztyén, csak ref-es, feltételesen szabadlábon...)

A Reposzt oldala (http://reposzt.hu/blog/köntös-lászló/2013-06-15/kudarcot-vallott-keresztyénség) hívta fel a figyelmemet a következő írásra: http://hafr.blog.hu/2013/06/08/a_keresztenyseg_kudarca.

Aztán gyorsan kiderült, hogy nem csupán a Reposzton folyik a riposztozás, hanem Béndek Péter, az első írás szerzője a saját blogján meg is válaszolta a felhozottakat: http://hafr.blog.hu/2013/06/16/ket_valasz_keresztenyseg_ugyben#comments .

„Az ok végtelenül egyszerű: nincs meg a hit, ami képessé tesz a szeretetre. (*)Az Úr Jézus nem azért jött el, hogy figyelmeztessen az emberi létezés alapvetésére, miszerint az Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk, hanem azért, hogy megváltson abból a közegből, amelyben nem működhetett univerzálisan a zsidók (és a szekuláris hellén filozófia) által ápolt hagyomány: a tisztelet hagyománya. A kereszténység az egymás iránti tisztelet helyett a szeretetre építette -- ha tetszik -- a szociológiáját.”

(*kiemelés tőlem)

– mondja írása nyitányaként Béndek Péter. No persze! ;) Azt is, hogy ebben a focicsapatban nincs meg a lendület, amivel győzhetnének, ki más mondhatná meg a legautentikusabb módon, mint személyesen maga A Szurkoló (aki sörösüveggel a pocakján, a kanapén terpeszkedve nézi TV-n a mérkőzést) – A Szurkoló, aki az ellenfélnek szurkol.

De óh jaj, ó mé infelíce! - miket beszélek én itt?! Hát nem azt kellett volna mondanom, hogy:

Hálásan köszönöm Béndek Péter, hogy az élet nagy gondjait vizsgáló obszervatóriumából magasztos pillantását méltóztatik ide alantra vesztegetni, ahol alantas keresztyének (és még alantasabb reformátusok) nyüzsögnek, s vétik el egyfolytában percemberke életük aprócska célocskáit! Taníts meg hát rá, mi végre vagyunk, hiszünk, küzdünk s tévedünk!

Mert ki tudhatná jobban a hit hiányát, mint aki külső szemlélőként személyes elfogultság nélkül, objektíven mérlegel, s igazán szét tudja választani az ocsút és a magot. Hogy tudhatnánk mi, önnön hitünk/hitetlenségünk foglyai s rabjai, túllátni az önként vállalt rácsokon, ahová a Tiszta Ész napsugara csak szűrve hullik, erejét vesztett madárként?!

Azért hadd jegyezzem meg – akár csak így, magamnak... – hogy a keresztyénséget szociológiaként tételezni és vizsgálni, számomra olyan, mint mérlegen mérni a Π hosszát, vagy filozófiai értekezésbe foglalni a vadlovak szabadsági fokának színét. Van benne valami, főleg annak, aki csak mérleget ismer (vagy a közismert kalapácsként mindent szögnek néz).

Szerzőnk hozzáállását azonban nem csupán az eddig említett két pont jellemzi. Attól tartok, témaválasztását tekintve is árulkodó lehet alábbi „coming out”- ja: „Engem ráadásul, bevallom, nem érdekel a teológia, mert amit az egyik hívő rokonom a fejemre hányt egy hasonló beszélgetés alkalmával -- hogy ti. ahhoz előbb hinni kell, hogy az ember Istenről hitelesen tudjon beszélni --, azt egyszerűen tévedésnek tartom.”

Ahhoz, hogy az ember Istenről tudjon beszélni – nos ez az, amihez nem alapfeltétel a Benne való hit. Ahhoz, hogy az ember Istenről bármit el tudjon/merjen mondani – ehhez alapfeltétel az Iránta való hitetlenség. De ahhoz, hogy az ember Istenről hitelesen tudjon beszélni – nos ehhez alapfeltétel az az Istennel való kapcsolat, amit mind-közönségesen hitnek szoktunk nevezni. Egy orvos beszélhet kvázi-hitelesen olyan betegségről, amit még a praxisában sosem kezelt. Egy matematikus beszélhet egészen hitelesen olyan matematikai rejtélyről, amit még sem ő, sem mások nem oldottak meg. De el tudná képzelni, hogy Nem Tom Kentuckyból hitelesen tudna beszélni az Ön feleségéről, úgy hogy még a Facebook-profilját sem nézte meg soha??

De hagyjuk ezt. Rögeszmecsere lesz csupán, és per pillanat több virágföldre nincs szükségem (és különben se vagyok benne biztos, miféle virágok szöknének szárba ilyen rögök közül).

Béndek Péter – a Köntös Lászlóhoz címzett válaszában – megnevezi, hogy mit tart lényegesnek (és válasz nélkül maradtnak) írásából, ekképpen:

„Még egyszer hangsúlyozom, Ön a posztom állításával, miszerint a zsidóság jobban betölti a léte funkcióját, mint a kereszténység, nem foglalkozik, vélhetően, mert -- vagy legalábbis ez tűnik ki a szavaiból --, nem kapta egy nyolcszáz oldalas könyv anyagát egy posztban. Hozzáteszem, ez a szimpatizáns olvasata az Ön reakciójának. Egy másik olvasat azonban lehetne az, hogy Ön nem tud mit kezdeni a látlelettel, nem elsősorban a látlelet mélysége miatt (nem is olyan mély persze), nem is a meglepő volta miatt (bár éppen lehetett meglepő Önnek), hanem mert nem is érti a probléma lényegét. A probléma ugyanis -- hogy a kereszténység nem tölti be az Isten által rendelt funkcióját a világban -- nem priméren teológiai probléma, hanem szociológiai és kulturális, amint fel is hívtam rá a posztban a figyelmet. Ha nem így lenne, akkor Önöknek valóban elég lenne közzétenni a dogmatikát, és mindenkinek vigyázzállásban kellene hinnie. A hit nyilván "misztérium", de az egyre inkább luxuscikknek tűnő misztériumon túl a hit valóságának a társadalomban kellene megmutatkoznia, ez a hit hermeneutikájának legbiztosabb pontja. Csak a szeretet uralmából (sikerességéből) támadhat stabil keresztény hit, különben a hit nem keresztény, hanem privát narkotikum vagy -- ha megnyilvánul -- eksztatikus ömlengés.”

Tisztelettel – vagy anélkül :p – jelzem, igenis volt ott válasz. Gyengébbek kedvéért be is idézem:

„De az általában vett keresztyénség történelmi kudarcáról tényként beszélni, összevetve egy másik, ráadásul a zsidó vallással, nagyon rossz üzenetet hordozó vállalkozás. Ez ugyebár a keresztyénség mint olyan, széles nyilvánosság előtti (köszönet az index-nek) verbális kivégzése. Közösségi karaktergyilkosság. Felteszem, a szerzőnek nem ez volt a célja, de ezzel a keresztyénség feletti nyilvános morális ítélettel mégis csak több is, és más is történt, mint az általam vélelmezett eredeti szándék. Ha valakinek efelől kétségei lennének, a cikk címében szereplő vallást cserélje ki bármely más vallásra. „Az iszlám kudarca; A zsidó vallás kudarca; A buddhizmus kudarca; A hinduizmus kudarca”. Mármint történelmi kudarca. Nos, ilyet nem mondunk. Nem csak az évezredes múlt miatt, amely önmagában tiszteletet érdemel, lett légyenek eme vallások bármilyenek is, hanem mert még az emberiség vallásilag (is) meghatározott történelmének a részei és részesei vagyunk. Illő alázattal inkább csak annyit mondjunk, hogy nem tudjuk pontosan, mi történik az emberiséggel a világvallások történetében.”

Mi tagadás, el kell ismernem, ez t é n y l e g NEM az a válasz, amit Péter hallani akart. (Legalábbis reakciójából ítélve.)

No, folytassuk: „...Ön a posztom állításával, miszerint a zsidóság jobban betölti a léte funkcióját, mint a kereszténység, nem foglalkozik...” Hadd jegyezzem meg, ha a poszt kívánt állítása ez lett volna, jobban örültem volna, ha ennek több nyomát találom.

A poszt tulajdonképpen főhelyre kiemelt gondolata ugyanis „a keresztyénség tradicionális zsidógyűlölete”. Nos, ezért mondta Szajuz püspök azt, hogy:

Olyan kőkemény antiszemitizmus húzódik meg mögötte, és olyan ostobán provokatív, hogy szinte nem is titkolja. Csak azt találgatom, hogy melyik Nietzsche-koktélból kavarta ki ezt a sületlenséget! Régi recept ám ez! S hogy az Index multiplikálja? Nem csodálom. Annyi gyalázkodás után, végül is az 1000 leütés neo-nietzsche-je (mit ne mondjak: neo-nácija) tűnhet az utolsó értelmes szónak - az Index számára... Ami azonban értelem - az ezen túl van. Ez itt zsákutca.

El tudom fogadni, hogy ez nem volt zene Péter füleinek. Pláne ha még hozzáteszem a következő javaslatomat is: A „megélhetési bűnözés” analógiájára be lehetne vezetni a „megélhetési gyűlölködés” leírását is.

Mert ugyanis akinek a keresztyénségből, és annak tradíciói közül a legszembeötlőbb a „zsidógyűlölet” - az szerintem aligha békességben jár és békét munkál, hanem inkább épp ellenkezőleg. És felteszem, nem hobbiból, mint a bélyeggyűjtő, nem elhivatottságból, mint az önkéntes tűzoltó...

De nem az a dolgom, hogy feltételezések foltjával fröcsköljem tele Péter makulátlanul ragyogó öltönyét. És írását.

Azonban még egyszer vissza kell térnem arra a megállapításra:

„A probléma ugyanis -- hogy a kereszténység nem tölti be az Isten által rendelt funkcióját a világban -- nem priméren teológiai probléma, hanem szociológiai és kulturális...”

Vissza kívánok még térni e mondat (általam feltételezett és súlyosnak tartott) igazságtartalmára is – ám most arra a különbségre szeretnék utalni, amely – legalábbis szerintem – nagyon is fennáll: a keresztyénség Isten által rendelt, emberek által elképzelt és társadalmi közegbe beágyazottan hordozott funkciói között.

Ha veszünk – legyen egyszerű a példa – egy 10 cm-es élhosszúságú acél kockát, akkor annak különböző tulajdonságait határozhatjuk meg – mégpedig annak függvényében, hogy milyen eszköz áll a rendelkezésünkre.

De, nem a mérlegen, a colstokon, az Ohm-mérőn stb. múlik mindez. Hanem alapból azon, hogy ki milyen eszközt szerez be, hoz magával – mert előzetesen már van egy elképzelése, hogy mit akar majd kezdeni azzal, amivel találkozni fog, és azt kívánja majd ellenőrizni, hogy mennyire illik be, vagy lóg ki az adott dolog az ő kívánalmai köréből.

Ha viszont az „Isten által rendelt funkciót” kívánjuk tárgyalni, mérni, akkor nem a magunk műszereit és nem az azokat megalapozó elvárásainkat kell elővenni. Mert akkor colostokkal mérjük a színt és literrel a Lelket!

A magam részéről úgy gondolom, ebből származik az a közkeletű, és itt is felelevenített félreértés, mi szerint a vallás az ember ópiuma: „....privát narkotikum vagy -- ha megnyilvánul -- eksztatikus ömlengés.”

Aki a társadalom gazd-pol. (marxista) mozgatórugóit vizsgálva veszi szemügyre a vallásos ember bizonyos magatartás- és megnyilvánulás-formáit, ezt fogja mondani, mert ezt tudja mérni.

Ahhoz, hogy a keresztyénség „Isten által rendelt funkciójáról” tehessek megállapítást, ehhez való mérőeszközzel kellene rendelkezzek. És ahogyan a tömeget tömeggel, az erőt erővel, a térfogatot térfogattal mérjük, a hithez is egyetlen „mérőeszköz” létezik: a hit. Ha ez önellentmondás, akkor önellentmondás az is, hogy a kilogrammot kg-mal mérjük!

(Mellesleg: tessék megpróbálni mással mérni a dolgokat – és megnézni, mi marad az így felépülő és funkcionáló technológiából és használóiból! - Kb. annyi, mint azokból a keresztyénekből, akik a hitet pénzzel, hatalommal vagy befolyással akarják mérni, és így építik ki „technológiájukat” - de valahol Ön, kedves Péter, Ön is erről beszél...)

És akkor én itt és most abba is hagynám. Eddig se volt valami nagy kedvemre ez az írás … nehéz a felebarátomat hülyének tartani (még akkor is, amikor maga teszi magát annak) – tudva, hogy esetleg én vagyok a nagyobb! :P

De minek is jutottam idáig? Talán azért, hogy lássam, megízleljem és belássam: tényleg ez a keresztyénség csődje – pontosabban: az én csődöm (elvégre nem én vagyok egy személyben a keresztyénség!). Csőd az, ha felveszem ugyanazt a hajítófát, amivel megdobtak, s a helyett, hogy kemencébe raknám, hogy kenyeret süssek, legyen mit visszadobnom, egyszerűen azzal vágok vissza. Lehet, hogy így egyszerűbb, lehet, hogy nagyobb médiafigyelmet lehet nyerni ezen az áron. Csak épp közel sem lehet „az Isten által rendelt funkciónak” megfelelően cselekedni.

Ezért meg fogom próbálni az írás egy másfajta olvasatát egy másfajta módon is megválaszolni.

Üdvözlettel: akárki

(tudniillik Nevem Senki – de ha valaki lenne, az sem számítana!)