amikor az Igéről beszélek...

Jel. 22,13-21. (Jel. 22,17.)

Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég”. „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba. Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot! Én, Jézus küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek előtt. Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag”.

A Lélek és a menyasszony így szól: „Jöjj!” Aki csak hallja, az is mondja: „Jöjj!” Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!

Én bizonyságot teszek mindenkinek, aki a prófécia eme könyvének beszédeit hallja: Ha valaki hozzátesz ezekhez, arra az Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben; ha pedig valaki elvesz e prófétai könyv igéiből, attól az Isten elveszi osztályrészét az élet fájából, a szent városból és mindabból, ami meg van írva ebben a könyvben. Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: „Bizony, hamar eljövök”. Ámen. Jöjj, Uram Jézus! Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.

KT! A héten egy eljegyzéshez kellett Igével készülnöm, s rászorított a feladat, hogy megpróbáljam áttekinteni, mit mond a Szentírás a mátkáról, a menyasszonyról. Így jutottam el a textusként felolvasott Jelenések könyvebeli igevershez is.

Azt tudjuk, hogy Jézus egyik példabeszédében magát vőlegénynek, tanítványait pedig a násznépnek nevezte: És monda nékik Jézus: Vajjon szomorkodhatik-é a násznép a míg velök van a vőlegény? De eljőnek a napok, a mikor elvétetik tőlök a vőlegény, és akkor bőjtölni fognak. (Mát. 9,15.) De ha ez világos is, akkor is nyitva marad a kérdés: hol marad a menyasszony?!

Persze mi már tudhatjuk, szintén a Jelenések könyvéből: És jött egy a hét angyal közül, akiknél a hét pohár volt, telve a hét utolsó csapással, és így szólt hozzám: „Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét”. (Jel. 21,9.) – hogy e menyasszony nem más, mint akit az angyal valóban megmutatott János apostolnak: És elvive engem lélekben egy nagy és magas hegyre és megmutatá nékem azt a nagy várost, a szent Jeruzsálemet, a mely Istentől szállott alá a mennyből. (Jel. 21,10.)

A mennyei Jeruzsálemről pedig a legtöbben tudjuk már, hogy az Krisztus dicsőséges, mennyei anyaszentegyházának a képe és eljövendő helye is.

Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Mert ha így mondjuk, akkor egyszerre mondjuk róla azt is, hogy anya, és azt is, hogy menyasszony. Már pedig, ha már sok helyütt nem is, de legalább nálunk, faluhelyt, még csak megnézik az olyan menyasszonyt, akinek fehér ruhája derekánál látszik, hogy már anyává tették! Hogyan lehetne ilyen épp az a keresztyén anyaszentegyház, amelyet nemcsak mondunk szentnek, tisztának, Istenhez illőnek, de hisszük, hogy olyannak is kell lennie?!

Tudom, hogy eszünkbe juthat Jézus Krisztus földi édesanyja, Mária, aki egyszerre volt szűz jegyese Józsefnek, és viselője a megszületendő Messiásnak. Itt azonban nem egészen erről van szó. Hiszen Isten Igéje világos és egyértelmű különbséget is tesz az itt, e Földön élő, küzdő egyház, és amaz eljövendő, mennyei, megdicsőült közösség között.

E földi anyaszentegyház olyan, mint egy földi édesanya: fájdalommal szüli magzatait és még jobban fáj, amikor elveszíti őket, ahogy szokás: felnő a gyermek és kirepül a fészekből. Kikonfirmálnak a fiatalok, tanulás és munka után menve otthagyják akár a szülőfalut, akár az anyaföldet is, és magukra maradt öreg anyókák képe mutatja a magára hagyott anyaszentegyházét is.

Földi férjei, az elöljárók nem mindig tartják be a figyelmeztetést, hogy egyfeleségűek legyenek. És itt nem az elvált és újranősült lelkészekre gondolok. Hanem azokra, akiknek az anyaszentegyház mellett másodfeleségük is van: beálltak a pénz, a hatalom, a politika szolgálatába. Az ilyen házasságokból születnek aztán az Izmaelek: az egyház kötődése az emberi érdekekhez, kiszolgáltatottsága a pénznek és a politikának.

De van ennél rosszabb is: amikor a korszellemmel jegyzik el magukat. Ebből rendre idétlen születik: egyneműek megesketése a reformátor elődök által épített templomban, vagy együtt-imádkozás olyan pogány, bálványhitű emberekkel, akik amúgy Krisztusnak ellenségei.

S a korszellem nevében ki akarják követelni tőlünk is, hogy a szeretet jegyében mi is ilyen toleránsak legyünk, s a Krisztus Úrban megvalósuló igazi közösséget ilyen ökumenikusnak nevezett, emberi próbálkozásokra cseréljük le.

Ezért nem lehet csodálkozni, hogy a keresztyén anyaszentegyház mindinkább a terhei alatt roskadozó, egyre inkább tehetetlenné váló édesanyára hajaz. És azon sem, hogy egy olyan házból, ahol az édesanyát saját férje sem tiszteli, gyermekei is belerúghatnak – mindenki menekül, mert ez minden, csak nem az a bizonyos édes otthon.

Bizony, ennek az édesanyának vannak ám csak tékozló fiai! De ha most büszkén kihúzzuk magunkat, hogy mi viszont itt vagyunk a templomban, mi nem mentünk el, mi nem szórtuk disznók elé a gyöngyöt és szélbe az anyai örökséget – akkor emlékezzünk meg a tékozló fiú példázatának második feléről, ahol kiderül, hogy az otthon maradt gyermek, csöppet sem volt jobb tékozló öccsénél, sőt!

Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, a ki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. (Mát. 13,24-26.)

Így olvassuk Jézus példázatát, és olykor elhisszük, hogy ez a közénk keveredett, az ellenségtől jött zabigyerekekre vonatkozik – mert hát a mi édesanyánk, anyaszentegyházunk csak nem szülhet ilyen gyermekeket?!

Pedig ha így értjük: félreértjük és félre is magyarázzuk. Azt már a magvető példázatából tudjuk, hogy a termőföld a mi szívünk – és Megváltónk itt arról beszél, hogyan kerülnek szívünkbe a gonosz gondolatok. Úgy, hogy emberként alszunk: nem figyelünk sem önmagunkra, hogy nem környékez-e veszedelem, nem figyelünk Istenre sem, nem próbálna-e felébreszteni és védekezésre buzdítani – csak arra csodálkozunk rá, hogy szívünk védtelenségének de furcsa gyümölcsei is teremnek: nem búza, hanem konkoly – nem hitvallás, hanem hiteltelenség.

S amikor a helyet fokozódik, akkor eme édesanya házában is beteljesedik az a mikeási prófécia, amelyet maga Jézus is idézett: Mert a fiú bolondnak tartja atyját, a leány anyja ellen támad, a meny az ő napára; az embernek saját háznépe az ellensége. (Máté 10,36 – Jézus is ezt mondja!) (Mik. 7,6.)

Mert emberszívünk megosztott: belül – ott, ahol kapcsainknak és kötelékeinknek mennyei Atyánkhoz kellene fűződniük, s e helyett oly gyakran csak a Kísértő akasztja belénk horgát. Mert az első emberpár az első bűnnel eltépte azt a köldökzsinórt, amelyen át egészen az új életre újonnan való születésig táplált volna a kegyelem, s azóta születik bűnben az ember – vagyis az Istennel való éltető kapcsolatot nélkülözve. Ez az alapbetegség jelentkezik aztán olyan tünetekben, hogy a földi gyermekek sem édesanyjuk, sem az anyaszentegyház iránt nem tudnak sem hálásak, sem tisztelettudók lenni, s ezért válik az embernek saját háznépe az ellenségévé.

De nem egy becsapott, megalázott, félreállított, megtagadott édesanya sír föl Pál apostol szavaiban: El nem hagyván a magunk gyülekezetét, a miképen szokásuk némelyeknek… (Zsid. 10,25.) Ez már a menyasszony szava, aki elküldi meghívóját a menyegzőre, és szeretne együtt örvendeni meghívottaival.

Hiszen mintegy néki íródott az ígéret: Mert meg van írva: Ujjongj te meddő, ki nem szűlsz; vígadozzál és kiálts, ki nem vajudol; mert sokkal több az elhagyottnak magzatja, mint a kinek férje vagyon. Gal. 4,27

A mennyei Jeruzsálem még nem anya, még csak vár a lakodalomra, mégis sokkal több lesz a gyermeke, mint a földi anyaszentegyháznak – így kellene értenünk? Akkor a földi anyaszentegyház csak afféle béranya, amilyet itt a földön gazdag emberek meg szoktak venni, hogy az viselje a terhesség súlyát, a szülés fájdalmát, s ők már csak a kész gyermeket kapják?!

Nem, KT! És még egyszer: nem! Az anyaszentegyház nem egy kizsarolt és félredobott édesanya, aki fájdalommal szül a hiábavalóságra. Annak csak mi látjuk akkor, amikor egymásra nézünk! Mi viselkedünk úgy, mint azok a gyermekek, akik előtt nincs becsülete az édesanyának!

De ettől még a Krisztus egyháza kősziklára épült valóság! Jegyese győzelmének erejében és örömében részesülő Mátka. Akinek mindörökre szól az ígéret: Mert ahogy az ifjú elveszi a hajadont, úgy vesz el téged, aki felépít; ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened. (Ézs. 62,5.)

És gyermekei, akik az újjászületés fürdője és a Szentlélek érintése által válnak azzá, igenis különböznek a többitől: Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét. (1Jn. 3,10.)

Ezért hallotta azt János a mennyekben, hogy a Lélek és a menyasszony együtt szólnak, és együtt hívnak: mert a Lélek szüli újjá, Krisztusban élővé és ezzel együtt örökké élővé a tékozló és az édesanyáról megfeledkező fiakat is.

Csodálatos evangélium, a megváltó Úr Krisztus életre szóló, örök tervének fénye sugárzik ránk ez igéből. Az a meghívás, amely egykor csupán a jeruzsálemi templom udvarán hangzott fel: Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. (Ján. 7,37.) S most Már a Lélek és a menyasszony együtt hirdetik ezt, hogy minden lelkében szomjazó ember, aki víznek vélt délibábok után futva magára hagyja, sőt megbántja édesanyját – mégis élő és éltető vízre találhasson, s a kínzó szomjúságból kijózanodva, meg tudja csókolni azt a kezet, amelyet megütött. – Ámen. -