Konfliktuskezelés, kapcsolati problémák - és a Tékozló Fiú

Luk. 15,11-32.

Monda pedig: Egy embernek vala két fia;

És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztá köztök a vagyont.

Nem sok nap mulva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözék; és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt.

Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni. És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki.

Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!

És felkelvén, elméne az ő atyjához.

Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.

És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam!

Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vígadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vígadni.

Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és tánczot. És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az? Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt. Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak. Mikor pedig ez a te fiad megjött, a ki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot. Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott.

A tékozló fiú példázatának nehány aspektusáról próbálnék valamit mondani – megeshet, nem a legfontosabbról, nem a legpontosabban, de hát nem is vagyok egy a Biblia írói közül.

            A tékozló fiúnak lehettek otthon kapcsolati problémái: atyja iránt és bátyja iránt. S nemigen jeleskedhetett a konfliktuskezelésben, mert nem tudta ezeket feldolgozni: Kikérte örökségét, és „elmenekült” otthonról.

            Hogy miféle konfliktusok vezethettek oda, hogy megromlottnak érezte otthoni kapcsolatait, erre nézvést sejtéseink bár lehetnek, de szerintem nem érnek annyit, hogy ezekre fecséreljem az időt.

            Fontosabbnak érzem az alábbiakat: bár a kisebbik fiú elsősorban atyja előtt (másodsorban talán bátyja miatt?) érezte feszélyezve magát – talán valami ösztönös mélységben megsejthetett valamit abból, hogy az igazi problémát önmagában hordozza. Hogy nem annyira az atyjával való kapcsolata az, ami miatt gondjai vannak, hanem önmagával van baja.

            Úgy sejtem, ha csak az lebegett volna lelki szemei előtt, hogy atyámmal nem férek össze – az szüntelenül megújuló és soha meg nem oldódó konfliktusok sorát hozta volna magával, ami másfajta „tragédiával” szokott végződni, mint az itt megtalálható otthonról való elmenekülés. Mintha tudat alatt ott munkált volna benne valami olyasmi gondolat, hogy nekem először önmagammal kell tisztába jönnöm, hogy a többi kapcsolatom is a helyére kerüljön. Aligha volt ez tudatos belátás és tudatos választás a részéről – de ráérzett mégis arra, hogy neki ezt nem az atyjával (és nem is a bátyjával) kell újra meg újra „lemeccseznie”, mert ez nem old meg semmit.

            Talán azért merek erre gondolni, mert az atya, mint egy igazi Atya – szerintem nemcsak, hogy átlátta, de szinte tudta is ezt. Számomra erre vall az, hogy atyja helyrepofozás, kioktatás, törvényre való hivatkozás helyett megosztja köztük a vagyont és odaadja kisebbik, leendő tékozló fia kezébe az eltékozolni való(!) vagyont.

            A fiú pedig elmegy, hogy új közegben próbálja ki magát – hogy ott éljen, ahol nincsenek jelen azok, akikkel korábban nem vagy rosszul működött a kapcsolata, akikkel ezelőtt akár naponta konfliktusok sorát élhette meg.

            És itt ébred rá, hogy bár most lekerült a válláról az otthoni dolgok terhe, mégsem képes „felépíteni magát”. Emberi énjének tartóelemei itt, az idegenben talán még nagyobbat reccsennek, mint amekkorát reccsentek odahaza, a mindennapi összeütközésekben. Becsapják, cserbenhagyják, eldobják, a létra földbeásott alsó foka alá helyezik: recseg és törik énjének megannyi tartóeleme.

            És itt látja meg, hogy neki nem ezekre volt szüksége. Nem azáltal válik önnön magává, amit atyja ellenében, vele vitatkozva, az ő értékeit meghaladva épít önmagába.

            Hiszen nincs más ép elem az egész lereccsent tartószerkezetben: én-szerkezetben, csak egy: AZ ATYA SZERETETE.

            És elindul, hogy akkor erre az egyre támaszkodjon csupán!

S az az atyai szeretet, amely elengedte őt, hadd találjon rá gyenge önmagára, hadd értse meg önnön értetlenségét, mint konfliktusainak forrását: k i t a r t. „Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve”.

            Az atya várta a fiát, mindennap várta. (Mert ezzel adott neki erőt, hogy ne törjön végképp össze, míg saját hülyeségének súlya alatt szakadnak be saját énjének fontosnak hitt tartóelemei – és ezzel adott neki célt: hogy tudja, van hová  h a z a t é r n i e.)

            Persze, fontos volt az is, hogy a fiú meglátta saját bűneit, fontos volt az is, hogy meg, illetve be tudja vallani azokat. De nem az atya miatt, hanem önmaga miatt – a saját „gyógyulása” végett. A Bűnbánat és –Megvallás soha nem lehet ön-megváltó! Az atya nem várta be a bűnvallás előre fogalmazott, átgondolt szavait – hanem FUTOTT gyermeke elé!

            És megbocsájtó szeretetét SEM szavakban írta le, vagy írta körül. A hazatérő bűnösnek nem teológiára volt szüksége (még csak nem is lelkigondozásra – ha szabad így mondanom), hanem MEGBOCSÁJTÁSRA! Az atyai szeretetnek a fiú szerint kilazult gerendája ez által „zökkent vissza” igazi helyére – ahol mindig is ott volt(!), csak az önmagával problémázó fiú elől éppen ezt a TÉNYT fedték el a saját problémái.

Én pedig azt hiszem, hogy a mi konfliktusaink és problémáink is valahogy így működnek.

(Mindennek megértésében nem csekély szerepet játszott a Biblia Hebraica egy kódolt üzenete. A Biblia héber nyelvén valójában egy és ugyanazon gyök származékaként jelenik meg négy dolog: 1. a mátka, 2. a felebarát, 3. a pásztor és 4.-ként a ROSSZ.

Ezek közül az első háromban nem nehéz felfedezni a valamilyen formájú „kapcsolat/elköteleződés” formáit. Nagy talány a 4. jelentés-forma. Telefonos és Skype-os segítségkérések után úgy nézett ki, hogy ez lehet „az elszakadt/elengedett mentőkötél”, vagy „a csak rád hurkolt/hurkolódó kötél” – utóbbi az alábbi kép szerint:

https://drive.google.com/?tab=wo&authuser=0#folders/0B_Egwuju5HLVVmFJdTVtM05PQWs

Mégis azt kell mondjam: e negyedik jelentéstartalom nem az elengedett, megszakadt, vagy hiányzó kapcsolat képe – hanem inkább olyasmi, ami a tékozló fiúval történt, aki saját magától nem látta meg, hogy az atya kapcsolatban van ővele még akkor is, amikor ő azt hiszi magáról, hogy minden kapcsolatot megszakított atyjával.

És talán ez különbözteti meg az embert az Emberfiától. Mi beleszületünk abba a helyzetbe, ahol saját magunk takarja el előlünk, hogy az Atya – bár kiűzte az Édenből engedetlen fiait, bár megátkozta miattuk a Földet, bár rájuk bocsátotta a halált -, de ezekkel is a saját kezében akar tartani bennünket. Beleszülettünk ebbe, észre sem vesszük – nem is fáj. Bezzeg az Emberfiának az okozta a legnagyobb fájdalmat a kereszten, amikor így kellett kiáltania:

Márk. 15,34

És kilencz órakor fennszóval kiálta Jézus mondván: [Zsolt. 22,2.] Elói, Elói! Lamma Sabaktáni? a mi megmagyarázva annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?

De az Emberfia kibírta ezt a túlterhelést is – a halál nem győzhette le és nem roppanthatta össze Őt, mert számára nem vált soha láthatatlanná az Atyának szeretete – s ezért idézte éppen a 22. Zsoltárt, amely eképpen végződik:

Zsolt. 22,29-32.

Mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is. Esznek és leborulnak a föld gazdagai mind; ő előtte hajtanak térdet, a kik a porba hullanak, és a ki életben nem tarthatja lelkét. Őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak. Eljőnek s hirdetik az ő igazságát az ő utánok való népnek, hogy ezt cselekedte!