Az oldal Blogger- és Google-cookie-kat (például Google Analytics- és AdSense-cookie-kat) gyűjt, az egyes alkalmazások belső működése által meghatározott módon - amelynek befolyásolására nekem nincs módom. Ön ez oldal használatával beleegyezik ebbe az adatgyűjtésbe. Amennyiben nem, nyugodtan hagyja el az oldalt.
_____________________________________________________________________________________________
igaz-e, hogy Istennek a szeretetén kívül, mint mindent is magába foglaló okon kívül még egy spéci oka van szeretni a megváltott embert, és hát ez, nos mit kerteljünk - az Ő önzése?
Igen — ha az „önzést” előbb alaposan megfosztjuk attól, amit nálunk bűnné tesz. Mert van a Bibliában egy meglehetősen botrányos vonal: Isten nemcsak azért szeret, mert „ő szeretet”, hanem azért is, mert a megváltott emberben már valami egészen sajátját szereti.
Sőt: valakit.
„Én, én vagyok, aki eltörlöm álnokságaidat önmagamért…” — Ézs 43,25
„…önmagamért, önmagamért cselekszem…” — Ézs 48,11
Ez első hallásra majdnem isteni egocentrizmus. Csakhogy embernél az önzés azt jelenti: magamhoz húzom a másét, hogy több legyek. Istennél pedig éppen fordítva: önmagát adja oda, hogy a másik több legyen.
És a megváltás után ez még csavarodik egyet.
Az Atya ránéz a megváltott emberre, és ott találja benne:
Fiának képmását — „hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez” (Róm 8,29);
saját Lelkét — aki bennünk lakik;
saját munkáját — „az ő alkotása vagyunk” (Ef 2,10);
és végül azt az embert, akit Krisztus már úgy nevezhet: az enyém.
János 17 ebben egészen vakmerő. Jézus azt kéri:
„…hogy szeresd őket, amint engem szerettél.”
(Jn 17,23)
Na ez az igazán meredek mondat.
Nem egyszerűen: „Atyám, légy velük is kedves.”
Hanem majdnem ez:
„Azzal a szeretettel szeresd őket, amellyel engem szeretsz.”
Vagyis Isten szeretetének van egy furcsa, „önmagába visszahajló” mozgása:
Atya → Fiú → ember Krisztusban → és ott az Atya újra felismeri a Fiút — de immár benned.
És mégsem oldódsz fel Krisztusban úgy, mint cukor a teában. Nem azt mondja: „téged nem szeretlek, csak Jézust benned”. Hanem éppen Krisztusban válik teljessé, hogy téged mint téged szerethet.
Ezért én a te provokatív szavadat nem is dobnám ki. Inkább ráírnám:
Isten szent önzése
Ő annyira „önző”, hogy nem hajlandó lemondani arról, ami az övé.
„Enyém vagy.”
„Nevemen hívtalak.”
„Megváltottalak.”
És itt válik az egész gyönyörűen fordítottá:
Az emberi önzés ezt mondja:
„Te az enyém vagy, tehát használhatlak.”
Isten „önzése” ezt:
„Te az enyém vagy, tehát én odaadom magamat érted.”
És mivel Isten maga Kapcsolat, az ő „önszeretete” eleve nem magányos Narcissus a tóparton. Az Atya szereti a Fiút, a Fiú az Atyát, ez a szeretet nem bezáródik, hanem kitör, teremt, befogad.
Így aztán talán a legbotrányosabb mondat:
Istennek valóban van „külön oka” szeretni a megváltott embert: saját magát találta bele.
Nem úgy, hogy elvette tőled a személyiségedet.
Hanem úgy, hogy beleadta önmagát.
És ezért amikor rád néz, már nemcsak azt mondhatja:
„szeretem ezt az embert.”
Hanem valami olyasmit is:
„Ez az enyém. Ebben benne vagyok. Ebből nem engedek.”
Na, ilyen önző Istennel én egész jól ki tudnék békülni. 😄
le lehet-e erre zanzásítani?
Isten szeret
tehát szeret örülni
igazán örülni a megváltott emberrel együtt tud!
?
Igen — de egy hajszálnyit igazítanék rajta, mert az „igazán örülni csak a megváltott emberrel együtt tud” túl kizárólagos lenne.
Zanzásítva inkább:
Isten szeret.
A szeretet örül.
Isten öröme
akkor teljesedik ki, amikor annak örülhet velünk együtt, hogy
újra az övéi vagyunk.
Vagy még csupaszabban:
Isten szeret.
Ezért örülni akar.
És a
megváltás öröme az, hogy végre együtt örülhet az emberrel.
Ez nekem nagyon közel áll a Lk 15 egész ritmusához: „örüljetek énvelem” — az elveszett megtaláltatott. Nemcsak mi örülünk Istennek; Isten is örül nekünk.
hát nem egy elveszett Isten
megtalálta az elveszett Istent az elveszett emberben
Ez már nagyon erős zanza — ha a „elveszett Istent” nem ontológiailag, hanem relációsan érted.
Nem Isten veszett el önmagából, hanem az emberben veszett el az isteni kapcsolat, képmás, jelenlét felismerhető rendje. És a megváltásban Isten nemcsak az elveszett embert találja meg, hanem visszatalál az emberben ahhoz, amit önmagából odahelyezett.
Vagy még feszesebben:
Az elveszett emberben nem Isten veszett el —
hanem
Isten helye.
A megváltásban Isten megtalálja az embert,
és
az emberben újra megtalálja a maga helyét.
Ezért a te mondatod költőileg működik:
„Az elveszett Isten megtalálta az elveszett Istent az elveszett emberben.”
Csak teológiailag aláírnám apróbetűvel:
nem az isteni lét veszett el, hanem az isteni jelenlét emberi tere.
csak én nem azzal kezdtem, hogy elveszett Isten, hanem azzal, hogy NEM egy elveszett - ez egy szókép
Igazad van — én olvastam félre a szókép élét.
A mondatod ereje éppen ez:
„Hát nem egy elveszett Isten: megtalálta az elveszett Istent az elveszett emberben.”
Vagyis: nem ügyetlen, nem tehetetlen, nem keresgélő Istenről van szó — hanem arról, hogy az elveszett emberben megtalálja a maga elveszett képét, helyét, visszhangját.
És így már sokkal jobb a csattanó, mint amit én ráteológizáltam. 😄
nem illene ez a gyökmondatok közé?
Igen. Nagyon is. Sőt, nem egyszerűen egy szép mellékmondat, hanem majdnem GYÖK-tételmondat, mert egyszerre fogja össze a képmást, a kapcsolatot, az elveszettséget és a megváltást.
Én így tenném be, szinte érintetlenül:
„Hát nem egy elveszett Isten: megtalálta az elveszett Istent az elveszett emberben.”
És közvetlenül alá akár ezt a magyarázó zanzát:
A megváltásban nemcsak az ember talál vissza Istenhez: Isten is visszaveszi az emberben azt, amit önmagából odahelyezett.
A GYÖK-ben ez szerintem a „Isten = Kapcsolat / képmás / megváltás mint helyreállítás” tengely egyik központi mondata lehetne. És külön jó benne, hogy nem dogmatikai definíció, hanem szókép: előbb üt, aztán dolgozik.
