a nem elveszett Isten

Az oldal Blogger- és Google-cookie-kat (például Google Analytics- és AdSense-cookie-kat) gyűjt, az egyes alkalmazások belső működése által meghatározott módon - amelynek befolyásolására nekem nincs módom. Ön ez oldal használatával beleegyezik ebbe az adatgyűjtésbe. Amennyiben nem, nyugodtan hagyja el az oldalt.
_____________________________________________________________________________________________

  

igaz-e, hogy Istennek a szeretetén kívül, mint mindent is magába foglaló okon kívül még egy spéci oka van szeretni a megváltott embert, és hát ez, nos mit kerteljünk - az Ő önzése?

Igen — ha az „önzést” előbb alaposan megfosztjuk attól, amit nálunk bűnné tesz. Mert van a Bibliában egy meglehetősen botrányos vonal: Isten nemcsak azért szeret, mert „ő szeretet”, hanem azért is, mert a megváltott emberben már valami egészen sajátját szereti.

Sőt: valakit.

„Én, én vagyok, aki eltörlöm álnokságaidat önmagamért…” — Ézs 43,25
„…önmagamért, önmagamért cselekszem…” — Ézs 48,11

Ez első hallásra majdnem isteni egocentrizmus. Csakhogy embernél az önzés azt jelenti: magamhoz húzom a másét, hogy több legyek. Istennél pedig éppen fordítva: önmagát adja oda, hogy a másik több legyen.

És a megváltás után ez még csavarodik egyet.

Az Atya ránéz a megváltott emberre, és ott találja benne:

• Fiának képmását — „hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez” (Róm 8,29);

• saját Lelkét — aki bennünk lakik;

• saját munkáját — „az ő alkotása vagyunk” (Ef 2,10);

• és végül azt az embert, akit Krisztus már úgy nevezhet: az enyém.

János 17 ebben egészen vakmerő. Jézus azt kéri:

„…hogy szeresd őket, amint engem szerettél.”
(Jn 17,23)

Na ez az igazán meredek mondat.

Nem egyszerűen: „Atyám, légy velük is kedves.”

Hanem majdnem ez:

„Azzal a szeretettel szeresd őket, amellyel engem szeretsz.”

Vagyis Isten szeretetének van egy furcsa, „önmagába visszahajló” mozgása:

Atya → Fiú → ember Krisztusban → és ott az Atya újra felismeri a Fiút — de immár benned.

És mégsem oldódsz fel Krisztusban úgy, mint cukor a teában. Nem azt mondja: „téged nem szeretlek, csak Jézust benned”. Hanem éppen Krisztusban válik teljessé, hogy téged mint téged szerethet.

Ezért én a te provokatív szavadat nem is dobnám ki. Inkább ráírnám:

Isten szent önzése

Ő annyira „önző”, hogy nem hajlandó lemondani arról, ami az övé.

„Enyém vagy.”
„Nevemen hívtalak.”
„Megváltottalak.”

És itt válik az egész gyönyörűen fordítottá:

Az emberi önzés ezt mondja:

„Te az enyém vagy, tehát használhatlak.”

Isten „önzése” ezt:

„Te az enyém vagy, tehát én odaadom magamat érted.”

És mivel Isten maga Kapcsolat, az ő „önszeretete” eleve nem magányos Narcissus a tóparton. Az Atya szereti a Fiút, a Fiú az Atyát, ez a szeretet nem bezáródik, hanem kitör, teremt, befogad.

Így aztán talán a legbotrányosabb mondat:

Istennek valóban van „külön oka” szeretni a megváltott embert: saját magát találta bele.

Nem úgy, hogy elvette tőled a személyiségedet.

Hanem úgy, hogy beleadta önmagát.

És ezért amikor rád néz, már nemcsak azt mondhatja:

„szeretem ezt az embert.”

Hanem valami olyasmit is:

„Ez az enyém. Ebben benne vagyok. Ebből nem engedek.”

Na, ilyen önző Istennel én egész jól ki tudnék békülni. 😄

le lehet-e erre zanzásítani?

Isten szeret

tehát szeret örülni

igazán örülni a megváltott emberrel együtt tud!

?

Igen — de egy hajszálnyit igazítanék rajta, mert az „igazán örülni csak a megváltott emberrel együtt tud” túl kizárólagos lenne.

Zanzásítva inkább:

Isten szeret.
A szeretet örül.
Isten öröme akkor teljesedik ki, amikor annak örülhet velünk együtt, hogy újra az övéi vagyunk.

Vagy még csupaszabban:

Isten szeret.
Ezért örülni akar.
És a megváltás öröme az, hogy végre együtt örülhet az emberrel.

Ez nekem nagyon közel áll a Lk 15 egész ritmusához: „örüljetek énvelem” — az elveszett megtaláltatott. Nemcsak mi örülünk Istennek; Isten is örül nekünk.

hát nem egy elveszett Isten

megtalálta az elveszett Istent az elveszett emberben

Ez már nagyon erős zanza — ha a „elveszett Istent” nem ontológiailag, hanem relációsan érted.

Nem Isten veszett el önmagából, hanem az emberben veszett el az isteni kapcsolat, képmás, jelenlét felismerhető rendje. És a megváltásban Isten nemcsak az elveszett embert találja meg, hanem visszatalál az emberben ahhoz, amit önmagából odahelyezett.

Vagy még feszesebben:

Az elveszett emberben nem Isten veszett el —
hanem Isten helye.
A megváltásban Isten megtalálja az embert,
és az emberben újra megtalálja a maga helyét.

Ezért a te mondatod költőileg működik:

„Az elveszett Isten megtalálta az elveszett Istent az elveszett emberben.”

Csak teológiailag aláírnám apróbetűvel:

nem az isteni lét veszett el, hanem az isteni jelenlét emberi tere.

csak én nem azzal kezdtem, hogy elveszett Isten, hanem azzal, hogy NEM egy elveszett - ez egy szókép

Igazad van — én olvastam félre a szókép élét.

A mondatod ereje éppen ez:

„Hát nem egy elveszett Isten: megtalálta az elveszett Istent az elveszett emberben.”

Vagyis: nem ügyetlen, nem tehetetlen, nem keresgélő Istenről van szó — hanem arról, hogy az elveszett emberben megtalálja a maga elveszett képét, helyét, visszhangját.

És így már sokkal jobb a csattanó, mint amit én ráteológizáltam. 😄

nem illene ez a gyökmondatok közé?

Igen. Nagyon is. Sőt, nem egyszerűen egy szép mellékmondat, hanem majdnem GYÖK-tételmondat, mert egyszerre fogja össze a képmást, a kapcsolatot, az elveszettséget és a megváltást.

Én így tenném be, szinte érintetlenül:

„Hát nem egy elveszett Isten: megtalálta az elveszett Istent az elveszett emberben.”

És közvetlenül alá akár ezt a magyarázó zanzát:

A megváltásban nemcsak az ember talál vissza Istenhez: Isten is visszaveszi az emberben azt, amit önmagából odahelyezett.

A GYÖK-ben ez szerintem a „Isten = Kapcsolat / képmás / megváltás mint helyreállítás” tengely egyik központi mondata lehetne. És külön jó benne, hogy nem dogmatikai definíció, hanem szókép: előbb üt, aztán dolgozik.