Az oldal Blogger- és Google-cookie-kat (például Google Analytics- és AdSense-cookie-kat) gyűjt, az egyes alkalmazások belső működése által meghatározott módon - amelynek befolyásolására nekem nincs módom. Ön ez oldal használatával beleegyezik ebbe az adatgyűjtésbe. Amennyiben nem, nyugodtan hagyja el az oldalt.

Újesztendő

„Újesztendő, vígságszerző most kezd újulni,

Újulással, víg örömmel most kezd hirdetni.

Hirdeti már a Messiás eljött meglenni,

Legyetek a nagy Istennek választottjai.”

(Magyar népdal – részlet)

Mi magunk rendszerint már másik vonatkozási rendszerben kérdezzük meg magunktól, egymástól és a minket körülvevő világtól, hogy szerez-e vígságot az új esztendő, ha szerez, kinek – és ha szerez, milyet?
A Messiás eljötte és az Isten által való kiválasztottság olyan koordináták ismeretét és kezelését kívánnák meg tőlünk, amelyek ismerete jórészt a múltba veszett, részint a jelenlegi rendszerek némelyike ellenségesen viszonyul hozzá.
A „vígságszerzés” ilyen módon a szilveszteri malacsültre, a kéményseprőre, a négylevelű lóherére, a pezsgővel való éjféli koccintásra meg a tűzijátékok eregetésére marad. Nekem, személy szerint soványka és gyengécske repertoárnak tűnik, fajsúlyos szereplők, éles kontúrú vonalak nélkül.
Nem egyszerű az óév és az újév határát magunk előtt látni és másokkal láttatni. Mondhatom, hogy nekem annyi, mint egy szappanbuborék hártyája, amely egyszer csak kipukkan, s kiszabadul belőle, ami benne gomolygott, akár cigarettafüst, akár más. Mondhatja erre másvalaki, hogy szerinte meg betonfal, amit romboló gránáttal kell keresztüllőni. Mondhatom, hogy szerintem annyi a különbség, mint élet és halál közt: egy lélegzetvétel, egy szívdobbanás – s mondhatja a másik: igen, de annyi, mint az évtizedeket ágyban fekvő beteg eljutása a halálig, mint a hosszú évtizedekig vagy évszázadokig ugyanazon zsarnokság ugyanolyan igája alatt senyvedő nép sorsa, amely egyszer csak egy pillanat alatt megváltozik, s eljön, megszületik valami új.
Ó és új között a különbség lehet egészen hétköznapi, különösebben számot tévőnek nem látszó: Mt. 13,52. Ő pedig ezt mondta nekik: „Tehát minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a gazdához, aki újat és ót hoz elő éléskamrájából.” Az írástudó az Ószövetség ismerője, tisztelője és alkalmazója. Ha ő Jézus Krisztushoz fordul, Őt kezdi tisztelni és követni, s az Ő tanítását próbálja alkalmazni, attól még nem kell szemétként eldobálnia a régit. Tudja már, mivel lehet vendégének, embertársának kedveskednie, ha valóban jót akar neki: miből finomabb a régi, ami már érett, megízesült, és miből finomabb a friss, ami még nincs megposhadva. És ez igaz a szó szellemi értelmében is: tudni kell, tudni lehet, hogy a vendég ízlésén hogyan ne kövessünk el erőszakot, hozzánk való jó szándékában hogyan ne sértsük meg: ezért lehet ót és újat elé tálalni – meghagyva szabadságát, hogy maga válasszon – de megmutatva neki, hogy az új is felér a régivel!

1 Pét. 1:3. „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által…” – És végül a legnagyobb különbség ó és új között. „Újonnan szült” – ki lehet szabadulni abból az életből, amely fojtogatott, amely súlyként tepert maga alá, amely újra meg újra méregpoharat kínált – amely életünk legszentebb pillanatait is ferde szemmel nézte és ocsmány károgással kommentálta (saját magát!)
 „Élő reménységre”. De nagy csoda is ez! Olyan reménység, amely él – s nem olyan, amilyet Csokonai ír le:
„Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény” A legtöbb remény célját az ember magának tűzi ki, remélve, hogy így nem véti el a célt – aztán mégis háttal a céltáblának próbálkozik.
És ami mindent felülmúl, és mindent visz – ahogy mondani szokás: az „Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása”. Zsid. 2, 15. „És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának.”
És ez nem az emberiség kisebbségét jelenti. Nem is a többségét. Hanem a kettőt együtt, úgy hogy sem én, sem te nem maradunk ki belőle. Elég egy kicsi reménytelenség, amiben aludni kezd az élet, az öröm, a lelkesültség lángja. Elég egy kicsi visszacsempésződése a régi, fájdalmas, terhes életünknek, s máris úgy járunk, aki a régi, penészes ételből véletlenül egy csöppet beleejt a frissbe – s az is megromlik, hamarabb, mint várható lett volna.
A haláltól való félelem ott lakik mindannyiunkban és irányítja gondolatainkat, tetteinket és érzéseinket is. Innen jön, hogy úgy érzem, a másik ember fenyeget engem (akkor is, ha nincs fegyver a kezében). A másik emberre csak úgy tudok gondolni, mint akitől meg kell védeni magam, most vagy a közeljövőben. S ezért a másik embert nem fogadom testvéremmé, barátommá, még ismerősömmé sem. Távolságot tartok tőle, és éreztetem vele, jobb, ha távol marad.
Csak mindezt beiktatni a napirendbe a mosás, főzés, takarítás, bevásárlás stb. közé, nagyon fárasztó és megterhelő dolog. Sokszor érezzük: végre valaki levehetné rólunk ezt a terhet, leoldozhatná ezt a béklyót.
Figyelj! Neked szól ez az üzenet: „És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának.” Vagyis: Jézus téged is visz – kifelé ebből a börtönből, kifelé a félelmek közül, kifelé éned és életed nyomorúságaiból!
De sajnos, van egy rossz hírem is.
Az emberiség egy része, mint a hisztis kisgyerek, aki ráüt a simogatni, becézni, felemelni akaró kézre, és még feljebb csavart hangerővel hozza mindenki tudomására, hogy „hozzám ne nyúljatok” – csak annyit ér el ezzel, hogy Isten is leengedi szabadításra, kiemelésre mozdított karját, s ott marad: mert Ő mindenhol jelen van – de amíg ez az önfejű emberke fel nem emeli a két kezét: most már szeress meg, emelj fel, vígasztalj meg engem, addig nem nyúl hozzá.
Mihelyt azonban elmúlik a hiszti, s újra felébred a vágy az Atya iránt (mint a tékozló fiú történetében ) Isten először is leoldja a félelmek, a sérelmek, a félreértések felsebző rabláncait, gyógyító írral keni be a béklyók helyét, és megmutatja hozzá forduló gyermekének: az én fiam, Jézus azért halt meg érted is, hogy meglásd és megértsd abból, ahogyan Ő feltámadt a halálból, úgy neked is egy ilyen, új életet készítettem.
S ha valahol, hát akkor igazán itt húzódik a legerősebb és legvéglegesebb határ, amelyet a saját erőnk, képességeink, vágyaink és álmaink szerint soha nem tudnánk átlépni. De van ezen a határon egy ajtó, s aki odáig eljut, azt Jézus Krisztus várja majd, s kérdezi tőle: Akarsz-e bejönni? – Ez a választás ó é új, régi élet és új élet között – s engedjük hogy az idei esztendő fordulója is erre emlékeztessen mindannyiunkat.