Karácsonyi

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú emberekben! (Káldi Neovulgáta)

Luk 2:14 Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.

Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön Isten kedveltjeinek. (Békés-Dalos)

Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat! (revideált Károli)

Három, hagyományos és elfogadott bibliafordítás szövegéből idézem a Lukács 2,14 igéjét – a karácsonyi angyali szózatot. Szeretnék mindenkivel megosztani néhány gondolatot a jóakaratú emberektől az Isten jóakaratáig-kedveléséig vezető útról. Az talán látszik a „jóakaratú embe-rek” kifejezésből, hogy ez a megközelítés az emberekben feltalálható jóakaratot gondolkodási alapként kezeli. S ilyen módon állítja azt, hogy az ilyen, vagyis a jóakaratú emberek érdemlik ki a békesség ajándékát. Hogy ez a békesség honnan származik, kissé nyitott kérdés marad. Annak a megállapítása, hogy a dicsőség a magasságban Istenhez tartozik, és a földön békesség lakik a jóakaratú emberekben, nem fejez ki nyílt és egyértelmű választ.

Ellenben hogy mit gondolok az emberi jóindulatról, legyen az bármilyen fényes, humánus, vagy követésre méltó, azt minden tiszteletem ellenére csak egyetlen – talán ismerős – történelmi anekdotával tudom kifejezni és összefoglalni:

Mit? – kiáltotta Haynau. – Ön azt mondja, hogy protégéjnek (védencének) nem adtam kegyelmet? Dehogy nem! Dessewffy akasztófára volt ítélve; én megkegyelmeztem neki auf Pulver und Blei! (puskaporra és ólomra!)

A magasságban ragyogó és Istenhez tartozó dicsőség egyértelmű. A „dicsőség” a bibliai gon-dolkodásban a „súly” és a „tekintély” kifejezéseiben jelenik meg. Olyan tekintélyben, amelyet senkire nem kell ráparancsolni, senkitől nem kell kivívni – hanem egyszerűen a léte, a megjelenése, az emberre gyakorolt hatása egyértelművé teszi a valós tekintélyt. Mint azokban az ószövetségi történetekben, ahol Isten, vagy küldötte lép fel így az egész nép szeme láttára: amikor Mózes feltartott botja alatt kettéválnak a tenger habjai – amikor a Sinai hegyre égi lángok és földrengés közepette leszáll az ÚR, hogy átadja a Tízparancsolatot.

Az Újszövetségben pedig: Lk. 7,22 Ezért így válaszolt nekik: „Menjetek el, vigyétek hírül Já-nosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek az evangélium hirdettetik,

Ez a tekintély azt mutatja meg és érezteti meg az emberrel, hogy van nála összehasonlíthatatlanul nagyobb erő, aki az ő jóindulatánál és szereteténél összehasonlíthatatlanul nagyobb jóindulattal és szeretettel hajlik le hozzá a magasságból.

A súly pedig valami olyasmi lehet, mint az ellensúly a kútba eresztett vödör kötelének a másik végén: pontosan kimért súly, amely segít felemelni a mélységből a magasságba azt a törékeny (vagy inkább szakadékony, mert leginkább bőr-vedrekről lehetett szó) edényt, amely a kút friss vizét tartalmazza. Vagy ha kell, hát az a súly, amellyel az erjedőben lévő káposztát súlyozták-szorították le, ahhoz hasonlóan, mint manapság. Ez a súly azt a súlyt jelképezi, amely alatt a próbákat megélő ember érhet és változhat, hogy végül is élete olyanná formálódjon, amilyennek Isten szánta.

S ebben a két tényezőben, amelyek itt, a Földön jelentek meg, s a mi, emberi életünket vették célba: ebben látszik meg, ebben ragyog fel (s bizonyos értelemben így válik számunkra is „elérhetővé”) az a magasságban tündöklő dicsőség, amely így Isten megváltó szeretetét és megváltó munkáját fejezi ki.

Hadd foglaljam ezt össze Habakuk próféta gyönyörű és beszédes kijelentésével:

Hab. 2,14

De a föld tele lesz az ÚR dicsőségének ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.

A második fordítás számomra kicsit olybá tűnik, mint ha azt próbálná, hogy a káposzta is jóllakjon, de a kecske is megmaradjon. Félúton áll az emberi és az isteni jóakarat között. Kifejezése: „és az emberekhez jóakarat.” nem teszi egyértelművé ennek a jóakaratnak az irányultságát és az eredetét sem. Ugyanolyan jogon eredhet a dicsőség Istenétől, mint a békességben élő emberek gyülekezetétől.

Úgy érzem, egy kicsit olyan ez, mint amikor valakire rábíznak egy csomag igés kártyát, és megkérik, hogy az istentisztelet végén, a kijáratnál osztogassa majd. És megkérdezik: De hogy fogod csinálni? – Nagyon egyszerűen – válaszol emberünk – megkeverem, mint egy pakli kártyát, bedugom a zsebembe, és véletlenszerűen kiosztom – természetesen Isten örök tanácsvégzésének rendje szerint!

Most akkor mi van?! Isten szerint, vagy emberek szerint? Eleve elrendeltetve, vagy a véletlen szeszélye szerint?

Ne essünk kétségbe. Ez a fordítás arra utal, hogy mindent kétféleképpen láthatunk. A hozzánk közelebbi a földi, az emberi. Ebben látszik meg – akár véletlenszerűnek tűnő módon is – mivel nem látunk bele Isten rólunk szőtt terveibe – hogy mivel járulhatunk mi hozzá Isten országá-nak építéséhez, mi az, amit tőlünk elvár a mennyei Atya. És ezzel nem a saját üdvösségünket építgetjük, hanem valami egészen mást.

Amit pedig „eleve elrendelésnek” vagy „Isten örök tanácsvégzésének” nevezünk, az „ugyanez” – de nem a mi szemszögünkből, hanem Isten látása szerint. Nem a mi elképzeléseink vagy tervezgetéseink alapján, hanem az Ő, számunkra eleve jóindulattal meghatározott, felépített terve szerint. Egy olyan terv szerint, amely az angyalok szemében a tökéletes dicsőség fényeként ragyog – számunkra pedig, sötét életünkbe, a bűnök éjszakájába a békességnek mennyből jövő csillagát hozza el.

Legyen hát a kettős gondolathoz kettős Ige is:

Péld. 14,9

A bolondokat csúffá teszi a vétek, de a becsületes emberek közt jóakarat van.

Van az az Isten által formált emberi közösség, amelyen belül természetes helye van a jóakaratnak.

Préd. 9,7

Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd!

Az Isten jóakarata alapszinten a „stresszmentes életmód” – olyan hétköznapi élet, ahol magától értetődő az Isten iránti engedelmesség, és ennek az engedelmességnek az áldásai.

A harmadik fordítás áll a legközelebb a bibliai szöveghez (de ebbe most hadd ne merüljek bele).

Ha az első vers kapcsán szóltam a dicsőségről, akkor most hadd próbáljam meg pár szót szólni a békességről.

A békességnek vagy érdekes tulajdonsága – nem mindig gondolunk rá – de attól még létezik: a békességben van adok-kapok!

Lk. 10,5

Ha azonban egy házba beléptek, legelőször ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak!

Lk. 10,6

Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, reátok száll vissza.

Persze ez nem mindannyiunkra igaz, ne húzzuk ki azonnal büszkén magunkat, hogy micsoda méltóságom van. Ez eredetileg Jézus kiküldött tanítványainak adott „kiváltság” volt. Manapság azoknak az életében tűnik fel ennek a jele, akik ugyanígy azt a küldetést kapták, hogy vigyék el mások közé: hazánk vagy a világ más népei és más részei közé a Krisztusról szóló jó hírt, és ott szolgáljanak azzal. (Nem akar ez a reklám helye lenni, csak hogy egy példán keresz-tül lássuk, milyen életekről van szó, leírok egyetlen nevet: Szabó Dániel <Dani bácsi>)

S akit az Isten elküldött ebbe a misszióba, annak minden más dolog előtt ezt kell mondani: „Békesség ennek a háznak.”

Mi is a Bibliában a békesség? Egész-ség és egészség, jólét, barátság, szövetség. Az „alapjelentés” a kiegészült, egésszé lett, teljessé lett gondolatköre. Ezt folytatja más formában az egészség és jólét, illetve a barátság és szövetség gondolatköre.

Talán meg tudjuk becsülni ennek a fontosságát: a missziói munkás az evangéliumban Krisztus megváltásának, a bűnökből való szabadulásnak, az új életre való feltámadásnak csodáit hirdeti meg, azokat a dolgokat, amelyek a magasságban az Isten dicsőségeként ragyognak – s ez a fény úgy sugárzik a földre ma is, mint az első karácsonykor: békességet hozva. S mindaz, amit a misszionárius, a tanítvány hirdet és meghirdet, azt célozza, hogy azoknak az embereknek az életébe, akikhez belép, elhozza azt a kiegészülést, kiteljesedést és egésszé- egészségessé válást, amit a „békesség” kifejezése hordoz és foglal össze. 

S ha ott a „békesség fia”= olyan ember, akinek van már valami köze ehhez a békességhez: már hallott róla és megérintette, már érzett belőle valamit és most keresné tovább, már látott ilyen embert, s kíváncsi lenne, valóság-e ez – őt meg fogja érinteni a bennetek lévő békesség. Megnyugszik rajta – és megnyugtatja őt. Ha viszont nem: kemény és érinthetetlen szívű az az ember, a felkínált békesség iránt nem nyitott, hanem elutasító – akkor sem vész kárba semmi abból a békességből, amivel meg akartátok érinteni, megpróbáltátok megajándékozni – mert rátok száll vissza.

De milyen emberek is azok, akik így képesek föltekinteni a magasságba, hogy tükör által, ho-mályosan látó szemmel, de valamit megláthassanak abból a ragyogásból – s ez bátorítsa, vigasztalja és vezesse őket? Milyen emberek azok, akik ezt a csodálatos békességet, mint beléjük zárt drága kenetet el tudják vinni az emberek közé, hogy Isten szeretetének jó illatát megosszák velük, akik pedig befogják az orrukat miatta, attól visszavegyék az illatot?

Ők az Isten kedveltjei. Akiken megnyugszik az Isten jótetszése. Akik a dicsőség fényéből és magasából nézve éppen azt cselekszik, amire az Isten kiválasztotta az életüket, amire elhívta őket, s amit elrendelt számukra. Innen, közülünk nézve pedig ők azok, akik keresik Isten akaratát és útjait, még ha botladozva is. Ők azok, akik nem az emberek jótetszését keresik, hanem „megelégszenek azzal”, ha Isten felemeli és hordozza őket, miközben sokan csúfolják és ócsárolják, netán egyre vadabbul támadják őket – mások pedig tüntető módon fordítják el tőlük a fejüket.

Isten kedveltjeit nem a világ kedveli. A belőlük áradó jó illat az Isten nélkül élő, még éppé és egészségessé nem vált emberek számára a halál illatja. 

De az Isten jótetszését elnyerni hogyan is lehet? Kiválasztás, vagy munkálkodás révén?

Nem vagyok biztos benne, hogy egészséges (=békességes) dolog szétszakítani a kettőt. Hiszen amikor a mennyei dicsőségre tekintünk fel, amelyben Isten akarata, terve és kiválasztása tükröződik számunkra, nem csak azt az örök, dicső és teremtetlen, mert Istenhez tartozó dicsőséget láthatjuk – hanem az értünk és közénk lehajló Isten: Jézus Krisztus megváltó szeretetét is, aki maga is az Isten örök tanácsvégzése szerint vállalta a közénk való születést, a kereszthalált és a pokolra szállást. S Ő nem csupán kiválasztotta tanítványait – nem csupán kiválasztja most is mai tanítványait, hanem őket is, minket is feladatokkal bízott meg. Ezeknek a feladatoknak nem egyszer előre nem látható a végeredménye. Biztatást csak abból meríthetünk, ha fel tudunk tekinteni a mennyei dicsőségre, és bele tudunk kapaszkodni a földi – és mennyei! – békességbe.

Úgy tudnám mondani – ha igaz ez a megállapítás – hogy van kiválasztásunk: amely azonban egyúttal feladatra/feladatokra is kiválaszt; és vannak feladataink, amelyeket sehogy nem tudnánk megoldani, ha nem Isten választott volna ki és tett volna képessé azokra.

Isten kedveltjei tehát láthatják a magasságban ragyogó dicsőséget, mint útjuk végső célját – mint azt a mennyei világítótornyot, amelynek fénye vezeti őket. És megélhetik itt a földön azt a békességet, amely őket is felépíti, egészségessé teszi, egésszé a gondolkodásukat és a hitüket – és a bűn miatt Istennel megszakadt közösséget a Megváltó Úr munkája révén visszaállítja.

Ezért kívánom Mindnyájatoknak, hogy Ti is válhassatok Isten kedveltjeivé. Nemcsak a karácsony, vagy a húsvét, vagy a pünkösd napjaira – persze ekkor is! – de még inkább azokban a dolgos hétköznapokban, amikor ezer dolog próbálja kicsavarni kezünkből a Bibliát és az imádságot, gondolatainkból az Istenre figyelést és az engedelmességet. És ne felejtsük: Isten akkor is tud kedvelni bennünket, amikor mi morcosak vagyunk, mert úgy érezzük, hogy magunkra hagyott a feladatok özönében. Akkor is tud kedvelni bennünket, mikor úgy elfáradunk, hogy vasárnap az ágy a templomunk. De akkor tud a legjobban kedvelni, amikor belekapaszkodunk hozzánk nyújtott kezébe, és engedjük, hogy kihúzzon bennünket, és kősziklára állítsa lábainkat.