megjegyzés-féle egy igaz gyöngyhöz

Csak saját(os) nézőpontból:

Úgy gondolom, hogy egy igaz gyöngyárus egy igaz gyöngyöt kagylóstul, moszatostul, iszapostul rak ki a pultjára.
Mert sokan nem igaz gyöngyöt keresnek, csak a maguk igazolásának fényét, becsét, hivalkodó jelét. És meg is találják egy-egy fényesre pucolt, ezüstbe-aranyba foglalt, jól felcsapott árú... valamiben, ami igaz, gyöngynek néz ki ugyan, de...
Akinek a szíve keresi az igaz gyöngyöt, az meg fogja látni az iszap és a moszat alatt, a kagylóhéjon keresztül is - mert nem önzése látja, hanem a szíve!
Ennek az igaz gyöngynek nincs értéke.
Mármint megfizethető értéke.
Ezért, amikor elmegy, hogy mindenét pénzzé tegye, nem egy olyan vagyont vadászik össze ezzel, amely 10-zel, 100-zal, 1000-rel megszorozva sem tudna a gyöngy valódi értékének a nyomába lépni.
Hanem elszakítja magát mindattól, amit eddig értékelt, hogy szíve megszabadulva eme kötelékekből, be tudja inni az igaz gyöngyből ragyogó igaz fényt, ragyogást.
És mit kezd akkor a pénzzel? - Lásd: Apostolok Cselekedetei: földjüket, házukat eladták, pénzzé tették, és ezt a pénzt lerakták az apostolok lábai elé...
Ők rátaláltak az igaz gyöngyre!

Konfliktuskezelés, kapcsolati problémák - és a Tékozló Fiú

Luk. 15,11-32.

Monda pedig: Egy embernek vala két fia;

És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztá köztök a vagyont.

Nem sok nap mulva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözék; és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt.

Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni. És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki.

Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!

És felkelvén, elméne az ő atyjához.

Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.

És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam!

Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vígadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vígadni.

Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és tánczot. És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az? Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt. Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak. Mikor pedig ez a te fiad megjött, a ki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot. Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott.

A tékozló fiú példázatának nehány aspektusáról próbálnék valamit mondani – megeshet, nem a legfontosabbról, nem a legpontosabban, de hát nem is vagyok egy a Biblia írói közül.

            A tékozló fiúnak lehettek otthon kapcsolati problémái: atyja iránt és bátyja iránt. S nemigen jeleskedhetett a konfliktuskezelésben, mert nem tudta ezeket feldolgozni: Kikérte örökségét, és „elmenekült” otthonról.

            Hogy miféle konfliktusok vezethettek oda, hogy megromlottnak érezte otthoni kapcsolatait, erre nézvést sejtéseink bár lehetnek, de szerintem nem érnek annyit, hogy ezekre fecséreljem az időt.

            Fontosabbnak érzem az alábbiakat: bár a kisebbik fiú elsősorban atyja előtt (másodsorban talán bátyja miatt?) érezte feszélyezve magát – talán valami ösztönös mélységben megsejthetett valamit abból, hogy az igazi problémát önmagában hordozza. Hogy nem annyira az atyjával való kapcsolata az, ami miatt gondjai vannak, hanem önmagával van baja.

            Úgy sejtem, ha csak az lebegett volna lelki szemei előtt, hogy atyámmal nem férek össze – az szüntelenül megújuló és soha meg nem oldódó konfliktusok sorát hozta volna magával, ami másfajta „tragédiával” szokott végződni, mint az itt megtalálható otthonról való elmenekülés. Mintha tudat alatt ott munkált volna benne valami olyasmi gondolat, hogy nekem először önmagammal kell tisztába jönnöm, hogy a többi kapcsolatom is a helyére kerüljön. Aligha volt ez tudatos belátás és tudatos választás a részéről – de ráérzett mégis arra, hogy neki ezt nem az atyjával (és nem is a bátyjával) kell újra meg újra „lemeccseznie”, mert ez nem old meg semmit.

            Talán azért merek erre gondolni, mert az atya, mint egy igazi Atya – szerintem nemcsak, hogy átlátta, de szinte tudta is ezt. Számomra erre vall az, hogy atyja helyrepofozás, kioktatás, törvényre való hivatkozás helyett megosztja köztük a vagyont és odaadja kisebbik, leendő tékozló fia kezébe az eltékozolni való(!) vagyont.

            A fiú pedig elmegy, hogy új közegben próbálja ki magát – hogy ott éljen, ahol nincsenek jelen azok, akikkel korábban nem vagy rosszul működött a kapcsolata, akikkel ezelőtt akár naponta konfliktusok sorát élhette meg.

            És itt ébred rá, hogy bár most lekerült a válláról az otthoni dolgok terhe, mégsem képes „felépíteni magát”. Emberi énjének tartóelemei itt, az idegenben talán még nagyobbat reccsennek, mint amekkorát reccsentek odahaza, a mindennapi összeütközésekben. Becsapják, cserbenhagyják, eldobják, a létra földbeásott alsó foka alá helyezik: recseg és törik énjének megannyi tartóeleme.

            És itt látja meg, hogy neki nem ezekre volt szüksége. Nem azáltal válik önnön magává, amit atyja ellenében, vele vitatkozva, az ő értékeit meghaladva épít önmagába.

            Hiszen nincs más ép elem az egész lereccsent tartószerkezetben: én-szerkezetben, csak egy: AZ ATYA SZERETETE.

            És elindul, hogy akkor erre az egyre támaszkodjon csupán!

S az az atyai szeretet, amely elengedte őt, hadd találjon rá gyenge önmagára, hadd értse meg önnön értetlenségét, mint konfliktusainak forrását: k i t a r t. „Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve”.

            Az atya várta a fiát, mindennap várta. (Mert ezzel adott neki erőt, hogy ne törjön végképp össze, míg saját hülyeségének súlya alatt szakadnak be saját énjének fontosnak hitt tartóelemei – és ezzel adott neki célt: hogy tudja, van hová  h a z a t é r n i e.)

            Persze, fontos volt az is, hogy a fiú meglátta saját bűneit, fontos volt az is, hogy meg, illetve be tudja vallani azokat. De nem az atya miatt, hanem önmaga miatt – a saját „gyógyulása” végett. A Bűnbánat és –Megvallás soha nem lehet ön-megváltó! Az atya nem várta be a bűnvallás előre fogalmazott, átgondolt szavait – hanem FUTOTT gyermeke elé!

            És megbocsájtó szeretetét SEM szavakban írta le, vagy írta körül. A hazatérő bűnösnek nem teológiára volt szüksége (még csak nem is lelkigondozásra – ha szabad így mondanom), hanem MEGBOCSÁJTÁSRA! Az atyai szeretetnek a fiú szerint kilazult gerendája ez által „zökkent vissza” igazi helyére – ahol mindig is ott volt(!), csak az önmagával problémázó fiú elől éppen ezt a TÉNYT fedték el a saját problémái.

Én pedig azt hiszem, hogy a mi konfliktusaink és problémáink is valahogy így működnek.

(Mindennek megértésében nem csekély szerepet játszott a Biblia Hebraica egy kódolt üzenete. A Biblia héber nyelvén valójában egy és ugyanazon gyök származékaként jelenik meg négy dolog: 1. a mátka, 2. a felebarát, 3. a pásztor és 4.-ként a ROSSZ.

Ezek közül az első háromban nem nehéz felfedezni a valamilyen formájú „kapcsolat/elköteleződés” formáit. Nagy talány a 4. jelentés-forma. Telefonos és Skype-os segítségkérések után úgy nézett ki, hogy ez lehet „az elszakadt/elengedett mentőkötél”, vagy „a csak rád hurkolt/hurkolódó kötél” – utóbbi az alábbi kép szerint:

https://drive.google.com/?tab=wo&authuser=0#folders/0B_Egwuju5HLVVmFJdTVtM05PQWs

Mégis azt kell mondjam: e negyedik jelentéstartalom nem az elengedett, megszakadt, vagy hiányzó kapcsolat képe – hanem inkább olyasmi, ami a tékozló fiúval történt, aki saját magától nem látta meg, hogy az atya kapcsolatban van ővele még akkor is, amikor ő azt hiszi magáról, hogy minden kapcsolatot megszakított atyjával.

És talán ez különbözteti meg az embert az Emberfiától. Mi beleszületünk abba a helyzetbe, ahol saját magunk takarja el előlünk, hogy az Atya – bár kiűzte az Édenből engedetlen fiait, bár megátkozta miattuk a Földet, bár rájuk bocsátotta a halált -, de ezekkel is a saját kezében akar tartani bennünket. Beleszülettünk ebbe, észre sem vesszük – nem is fáj. Bezzeg az Emberfiának az okozta a legnagyobb fájdalmat a kereszten, amikor így kellett kiáltania:

Márk. 15,34

És kilencz órakor fennszóval kiálta Jézus mondván: [Zsolt. 22,2.] Elói, Elói! Lamma Sabaktáni? a mi megmagyarázva annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?

De az Emberfia kibírta ezt a túlterhelést is – a halál nem győzhette le és nem roppanthatta össze Őt, mert számára nem vált soha láthatatlanná az Atyának szeretete – s ezért idézte éppen a 22. Zsoltárt, amely eképpen végződik:

Zsolt. 22,29-32.

Mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is. Esznek és leborulnak a föld gazdagai mind; ő előtte hajtanak térdet, a kik a porba hullanak, és a ki életben nem tarthatja lelkét. Őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak. Eljőnek s hirdetik az ő igazságát az ő utánok való népnek, hogy ezt cselekedte!

amikor az Igéről beszélek...

Jel. 22,13-21. (Jel. 22,17.)

Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég”. „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba. Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot! Én, Jézus küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek előtt. Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag”.

A Lélek és a menyasszony így szól: „Jöjj!” Aki csak hallja, az is mondja: „Jöjj!” Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!

Én bizonyságot teszek mindenkinek, aki a prófécia eme könyvének beszédeit hallja: Ha valaki hozzátesz ezekhez, arra az Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben; ha pedig valaki elvesz e prófétai könyv igéiből, attól az Isten elveszi osztályrészét az élet fájából, a szent városból és mindabból, ami meg van írva ebben a könyvben. Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: „Bizony, hamar eljövök”. Ámen. Jöjj, Uram Jézus! Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.

KT! A héten egy eljegyzéshez kellett Igével készülnöm, s rászorított a feladat, hogy megpróbáljam áttekinteni, mit mond a Szentírás a mátkáról, a menyasszonyról. Így jutottam el a textusként felolvasott Jelenések könyvebeli igevershez is.

Azt tudjuk, hogy Jézus egyik példabeszédében magát vőlegénynek, tanítványait pedig a násznépnek nevezte: És monda nékik Jézus: Vajjon szomorkodhatik-é a násznép a míg velök van a vőlegény? De eljőnek a napok, a mikor elvétetik tőlök a vőlegény, és akkor bőjtölni fognak. (Mát. 9,15.) De ha ez világos is, akkor is nyitva marad a kérdés: hol marad a menyasszony?!

Persze mi már tudhatjuk, szintén a Jelenések könyvéből: És jött egy a hét angyal közül, akiknél a hét pohár volt, telve a hét utolsó csapással, és így szólt hozzám: „Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét”. (Jel. 21,9.) – hogy e menyasszony nem más, mint akit az angyal valóban megmutatott János apostolnak: És elvive engem lélekben egy nagy és magas hegyre és megmutatá nékem azt a nagy várost, a szent Jeruzsálemet, a mely Istentől szállott alá a mennyből. (Jel. 21,10.)

A mennyei Jeruzsálemről pedig a legtöbben tudjuk már, hogy az Krisztus dicsőséges, mennyei anyaszentegyházának a képe és eljövendő helye is.

Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Mert ha így mondjuk, akkor egyszerre mondjuk róla azt is, hogy anya, és azt is, hogy menyasszony. Már pedig, ha már sok helyütt nem is, de legalább nálunk, faluhelyt, még csak megnézik az olyan menyasszonyt, akinek fehér ruhája derekánál látszik, hogy már anyává tették! Hogyan lehetne ilyen épp az a keresztyén anyaszentegyház, amelyet nemcsak mondunk szentnek, tisztának, Istenhez illőnek, de hisszük, hogy olyannak is kell lennie?!

Tudom, hogy eszünkbe juthat Jézus Krisztus földi édesanyja, Mária, aki egyszerre volt szűz jegyese Józsefnek, és viselője a megszületendő Messiásnak. Itt azonban nem egészen erről van szó. Hiszen Isten Igéje világos és egyértelmű különbséget is tesz az itt, e Földön élő, küzdő egyház, és amaz eljövendő, mennyei, megdicsőült közösség között.

E földi anyaszentegyház olyan, mint egy földi édesanya: fájdalommal szüli magzatait és még jobban fáj, amikor elveszíti őket, ahogy szokás: felnő a gyermek és kirepül a fészekből. Kikonfirmálnak a fiatalok, tanulás és munka után menve otthagyják akár a szülőfalut, akár az anyaföldet is, és magukra maradt öreg anyókák képe mutatja a magára hagyott anyaszentegyházét is.

Földi férjei, az elöljárók nem mindig tartják be a figyelmeztetést, hogy egyfeleségűek legyenek. És itt nem az elvált és újranősült lelkészekre gondolok. Hanem azokra, akiknek az anyaszentegyház mellett másodfeleségük is van: beálltak a pénz, a hatalom, a politika szolgálatába. Az ilyen házasságokból születnek aztán az Izmaelek: az egyház kötődése az emberi érdekekhez, kiszolgáltatottsága a pénznek és a politikának.

De van ennél rosszabb is: amikor a korszellemmel jegyzik el magukat. Ebből rendre idétlen születik: egyneműek megesketése a reformátor elődök által épített templomban, vagy együtt-imádkozás olyan pogány, bálványhitű emberekkel, akik amúgy Krisztusnak ellenségei.

S a korszellem nevében ki akarják követelni tőlünk is, hogy a szeretet jegyében mi is ilyen toleránsak legyünk, s a Krisztus Úrban megvalósuló igazi közösséget ilyen ökumenikusnak nevezett, emberi próbálkozásokra cseréljük le.

Ezért nem lehet csodálkozni, hogy a keresztyén anyaszentegyház mindinkább a terhei alatt roskadozó, egyre inkább tehetetlenné váló édesanyára hajaz. És azon sem, hogy egy olyan házból, ahol az édesanyát saját férje sem tiszteli, gyermekei is belerúghatnak – mindenki menekül, mert ez minden, csak nem az a bizonyos édes otthon.

Bizony, ennek az édesanyának vannak ám csak tékozló fiai! De ha most büszkén kihúzzuk magunkat, hogy mi viszont itt vagyunk a templomban, mi nem mentünk el, mi nem szórtuk disznók elé a gyöngyöt és szélbe az anyai örökséget – akkor emlékezzünk meg a tékozló fiú példázatának második feléről, ahol kiderül, hogy az otthon maradt gyermek, csöppet sem volt jobb tékozló öccsénél, sőt!

Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, a ki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. (Mát. 13,24-26.)

Így olvassuk Jézus példázatát, és olykor elhisszük, hogy ez a közénk keveredett, az ellenségtől jött zabigyerekekre vonatkozik – mert hát a mi édesanyánk, anyaszentegyházunk csak nem szülhet ilyen gyermekeket?!

Pedig ha így értjük: félreértjük és félre is magyarázzuk. Azt már a magvető példázatából tudjuk, hogy a termőföld a mi szívünk – és Megváltónk itt arról beszél, hogyan kerülnek szívünkbe a gonosz gondolatok. Úgy, hogy emberként alszunk: nem figyelünk sem önmagunkra, hogy nem környékez-e veszedelem, nem figyelünk Istenre sem, nem próbálna-e felébreszteni és védekezésre buzdítani – csak arra csodálkozunk rá, hogy szívünk védtelenségének de furcsa gyümölcsei is teremnek: nem búza, hanem konkoly – nem hitvallás, hanem hiteltelenség.

S amikor a helyet fokozódik, akkor eme édesanya házában is beteljesedik az a mikeási prófécia, amelyet maga Jézus is idézett: Mert a fiú bolondnak tartja atyját, a leány anyja ellen támad, a meny az ő napára; az embernek saját háznépe az ellensége. (Máté 10,36 – Jézus is ezt mondja!) (Mik. 7,6.)

Mert emberszívünk megosztott: belül – ott, ahol kapcsainknak és kötelékeinknek mennyei Atyánkhoz kellene fűződniük, s e helyett oly gyakran csak a Kísértő akasztja belénk horgát. Mert az első emberpár az első bűnnel eltépte azt a köldökzsinórt, amelyen át egészen az új életre újonnan való születésig táplált volna a kegyelem, s azóta születik bűnben az ember – vagyis az Istennel való éltető kapcsolatot nélkülözve. Ez az alapbetegség jelentkezik aztán olyan tünetekben, hogy a földi gyermekek sem édesanyjuk, sem az anyaszentegyház iránt nem tudnak sem hálásak, sem tisztelettudók lenni, s ezért válik az embernek saját háznépe az ellenségévé.

De nem egy becsapott, megalázott, félreállított, megtagadott édesanya sír föl Pál apostol szavaiban: El nem hagyván a magunk gyülekezetét, a miképen szokásuk némelyeknek… (Zsid. 10,25.) Ez már a menyasszony szava, aki elküldi meghívóját a menyegzőre, és szeretne együtt örvendeni meghívottaival.

Hiszen mintegy néki íródott az ígéret: Mert meg van írva: Ujjongj te meddő, ki nem szűlsz; vígadozzál és kiálts, ki nem vajudol; mert sokkal több az elhagyottnak magzatja, mint a kinek férje vagyon. Gal. 4,27

A mennyei Jeruzsálem még nem anya, még csak vár a lakodalomra, mégis sokkal több lesz a gyermeke, mint a földi anyaszentegyháznak – így kellene értenünk? Akkor a földi anyaszentegyház csak afféle béranya, amilyet itt a földön gazdag emberek meg szoktak venni, hogy az viselje a terhesség súlyát, a szülés fájdalmát, s ők már csak a kész gyermeket kapják?!

Nem, KT! És még egyszer: nem! Az anyaszentegyház nem egy kizsarolt és félredobott édesanya, aki fájdalommal szül a hiábavalóságra. Annak csak mi látjuk akkor, amikor egymásra nézünk! Mi viselkedünk úgy, mint azok a gyermekek, akik előtt nincs becsülete az édesanyának!

De ettől még a Krisztus egyháza kősziklára épült valóság! Jegyese győzelmének erejében és örömében részesülő Mátka. Akinek mindörökre szól az ígéret: Mert ahogy az ifjú elveszi a hajadont, úgy vesz el téged, aki felépít; ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened. (Ézs. 62,5.)

És gyermekei, akik az újjászületés fürdője és a Szentlélek érintése által válnak azzá, igenis különböznek a többitől: Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét. (1Jn. 3,10.)

Ezért hallotta azt János a mennyekben, hogy a Lélek és a menyasszony együtt szólnak, és együtt hívnak: mert a Lélek szüli újjá, Krisztusban élővé és ezzel együtt örökké élővé a tékozló és az édesanyáról megfeledkező fiakat is.

Csodálatos evangélium, a megváltó Úr Krisztus életre szóló, örök tervének fénye sugárzik ránk ez igéből. Az a meghívás, amely egykor csupán a jeruzsálemi templom udvarán hangzott fel: Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. (Ján. 7,37.) S most Már a Lélek és a menyasszony együtt hirdetik ezt, hogy minden lelkében szomjazó ember, aki víznek vélt délibábok után futva magára hagyja, sőt megbántja édesanyját – mégis élő és éltető vízre találhasson, s a kínzó szomjúságból kijózanodva, meg tudja csókolni azt a kezet, amelyet megütött. – Ámen. -

1 kudarthot vallott kerke sirámai

Mottó: „Akkor most mintamókus, vagy tintamókus legyek?” (egykori önmagam)

Rövidre, ám fölöslegesre sikerült                               Elöljáróbeszéd

( :p )

Ilyen forróság idején mindig megzápul a zagyam ;-). Ezért ilyenkor záp dolgokkal foglalkozom. Csakhogy ki ne essek a stílusból! (És akik azt fogják kérdezni: Mi ez a stílus? Mi ez a hozzáállás!? - azoknak csak azt mondhatom: még jogom van hozzá. Még nem vagyok perfekt keresztyén, csak ref-es, feltételesen szabadlábon...)

A Reposzt oldala (http://reposzt.hu/blog/köntös-lászló/2013-06-15/kudarcot-vallott-keresztyénség) hívta fel a figyelmemet a következő írásra: http://hafr.blog.hu/2013/06/08/a_keresztenyseg_kudarca.

Aztán gyorsan kiderült, hogy nem csupán a Reposzton folyik a riposztozás, hanem Béndek Péter, az első írás szerzője a saját blogján meg is válaszolta a felhozottakat: http://hafr.blog.hu/2013/06/16/ket_valasz_keresztenyseg_ugyben#comments .

„Az ok végtelenül egyszerű: nincs meg a hit, ami képessé tesz a szeretetre. (*)Az Úr Jézus nem azért jött el, hogy figyelmeztessen az emberi létezés alapvetésére, miszerint az Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk, hanem azért, hogy megváltson abból a közegből, amelyben nem működhetett univerzálisan a zsidók (és a szekuláris hellén filozófia) által ápolt hagyomány: a tisztelet hagyománya. A kereszténység az egymás iránti tisztelet helyett a szeretetre építette -- ha tetszik -- a szociológiáját.”

(*kiemelés tőlem)

– mondja írása nyitányaként Béndek Péter. No persze! ;) Azt is, hogy ebben a focicsapatban nincs meg a lendület, amivel győzhetnének, ki más mondhatná meg a legautentikusabb módon, mint személyesen maga A Szurkoló (aki sörösüveggel a pocakján, a kanapén terpeszkedve nézi TV-n a mérkőzést) – A Szurkoló, aki az ellenfélnek szurkol.

De óh jaj, ó mé infelíce! - miket beszélek én itt?! Hát nem azt kellett volna mondanom, hogy:

Hálásan köszönöm Béndek Péter, hogy az élet nagy gondjait vizsgáló obszervatóriumából magasztos pillantását méltóztatik ide alantra vesztegetni, ahol alantas keresztyének (és még alantasabb reformátusok) nyüzsögnek, s vétik el egyfolytában percemberke életük aprócska célocskáit! Taníts meg hát rá, mi végre vagyunk, hiszünk, küzdünk s tévedünk!

Mert ki tudhatná jobban a hit hiányát, mint aki külső szemlélőként személyes elfogultság nélkül, objektíven mérlegel, s igazán szét tudja választani az ocsút és a magot. Hogy tudhatnánk mi, önnön hitünk/hitetlenségünk foglyai s rabjai, túllátni az önként vállalt rácsokon, ahová a Tiszta Ész napsugara csak szűrve hullik, erejét vesztett madárként?!

Azért hadd jegyezzem meg – akár csak így, magamnak... – hogy a keresztyénséget szociológiaként tételezni és vizsgálni, számomra olyan, mint mérlegen mérni a Π hosszát, vagy filozófiai értekezésbe foglalni a vadlovak szabadsági fokának színét. Van benne valami, főleg annak, aki csak mérleget ismer (vagy a közismert kalapácsként mindent szögnek néz).

Szerzőnk hozzáállását azonban nem csupán az eddig említett két pont jellemzi. Attól tartok, témaválasztását tekintve is árulkodó lehet alábbi „coming out”- ja: „Engem ráadásul, bevallom, nem érdekel a teológia, mert amit az egyik hívő rokonom a fejemre hányt egy hasonló beszélgetés alkalmával -- hogy ti. ahhoz előbb hinni kell, hogy az ember Istenről hitelesen tudjon beszélni --, azt egyszerűen tévedésnek tartom.”

Ahhoz, hogy az ember Istenről tudjon beszélni – nos ez az, amihez nem alapfeltétel a Benne való hit. Ahhoz, hogy az ember Istenről bármit el tudjon/merjen mondani – ehhez alapfeltétel az Iránta való hitetlenség. De ahhoz, hogy az ember Istenről hitelesen tudjon beszélni – nos ehhez alapfeltétel az az Istennel való kapcsolat, amit mind-közönségesen hitnek szoktunk nevezni. Egy orvos beszélhet kvázi-hitelesen olyan betegségről, amit még a praxisában sosem kezelt. Egy matematikus beszélhet egészen hitelesen olyan matematikai rejtélyről, amit még sem ő, sem mások nem oldottak meg. De el tudná képzelni, hogy Nem Tom Kentuckyból hitelesen tudna beszélni az Ön feleségéről, úgy hogy még a Facebook-profilját sem nézte meg soha??

De hagyjuk ezt. Rögeszmecsere lesz csupán, és per pillanat több virágföldre nincs szükségem (és különben se vagyok benne biztos, miféle virágok szöknének szárba ilyen rögök közül).

Béndek Péter – a Köntös Lászlóhoz címzett válaszában – megnevezi, hogy mit tart lényegesnek (és válasz nélkül maradtnak) írásából, ekképpen:

„Még egyszer hangsúlyozom, Ön a posztom állításával, miszerint a zsidóság jobban betölti a léte funkcióját, mint a kereszténység, nem foglalkozik, vélhetően, mert -- vagy legalábbis ez tűnik ki a szavaiból --, nem kapta egy nyolcszáz oldalas könyv anyagát egy posztban. Hozzáteszem, ez a szimpatizáns olvasata az Ön reakciójának. Egy másik olvasat azonban lehetne az, hogy Ön nem tud mit kezdeni a látlelettel, nem elsősorban a látlelet mélysége miatt (nem is olyan mély persze), nem is a meglepő volta miatt (bár éppen lehetett meglepő Önnek), hanem mert nem is érti a probléma lényegét. A probléma ugyanis -- hogy a kereszténység nem tölti be az Isten által rendelt funkcióját a világban -- nem priméren teológiai probléma, hanem szociológiai és kulturális, amint fel is hívtam rá a posztban a figyelmet. Ha nem így lenne, akkor Önöknek valóban elég lenne közzétenni a dogmatikát, és mindenkinek vigyázzállásban kellene hinnie. A hit nyilván "misztérium", de az egyre inkább luxuscikknek tűnő misztériumon túl a hit valóságának a társadalomban kellene megmutatkoznia, ez a hit hermeneutikájának legbiztosabb pontja. Csak a szeretet uralmából (sikerességéből) támadhat stabil keresztény hit, különben a hit nem keresztény, hanem privát narkotikum vagy -- ha megnyilvánul -- eksztatikus ömlengés.”

Tisztelettel – vagy anélkül :p – jelzem, igenis volt ott válasz. Gyengébbek kedvéért be is idézem:

„De az általában vett keresztyénség történelmi kudarcáról tényként beszélni, összevetve egy másik, ráadásul a zsidó vallással, nagyon rossz üzenetet hordozó vállalkozás. Ez ugyebár a keresztyénség mint olyan, széles nyilvánosság előtti (köszönet az index-nek) verbális kivégzése. Közösségi karaktergyilkosság. Felteszem, a szerzőnek nem ez volt a célja, de ezzel a keresztyénség feletti nyilvános morális ítélettel mégis csak több is, és más is történt, mint az általam vélelmezett eredeti szándék. Ha valakinek efelől kétségei lennének, a cikk címében szereplő vallást cserélje ki bármely más vallásra. „Az iszlám kudarca; A zsidó vallás kudarca; A buddhizmus kudarca; A hinduizmus kudarca”. Mármint történelmi kudarca. Nos, ilyet nem mondunk. Nem csak az évezredes múlt miatt, amely önmagában tiszteletet érdemel, lett légyenek eme vallások bármilyenek is, hanem mert még az emberiség vallásilag (is) meghatározott történelmének a részei és részesei vagyunk. Illő alázattal inkább csak annyit mondjunk, hogy nem tudjuk pontosan, mi történik az emberiséggel a világvallások történetében.”

Mi tagadás, el kell ismernem, ez t é n y l e g NEM az a válasz, amit Péter hallani akart. (Legalábbis reakciójából ítélve.)

No, folytassuk: „...Ön a posztom állításával, miszerint a zsidóság jobban betölti a léte funkcióját, mint a kereszténység, nem foglalkozik...” Hadd jegyezzem meg, ha a poszt kívánt állítása ez lett volna, jobban örültem volna, ha ennek több nyomát találom.

A poszt tulajdonképpen főhelyre kiemelt gondolata ugyanis „a keresztyénség tradicionális zsidógyűlölete”. Nos, ezért mondta Szajuz püspök azt, hogy:

Olyan kőkemény antiszemitizmus húzódik meg mögötte, és olyan ostobán provokatív, hogy szinte nem is titkolja. Csak azt találgatom, hogy melyik Nietzsche-koktélból kavarta ki ezt a sületlenséget! Régi recept ám ez! S hogy az Index multiplikálja? Nem csodálom. Annyi gyalázkodás után, végül is az 1000 leütés neo-nietzsche-je (mit ne mondjak: neo-nácija) tűnhet az utolsó értelmes szónak - az Index számára... Ami azonban értelem - az ezen túl van. Ez itt zsákutca.

El tudom fogadni, hogy ez nem volt zene Péter füleinek. Pláne ha még hozzáteszem a következő javaslatomat is: A „megélhetési bűnözés” analógiájára be lehetne vezetni a „megélhetési gyűlölködés” leírását is.

Mert ugyanis akinek a keresztyénségből, és annak tradíciói közül a legszembeötlőbb a „zsidógyűlölet” - az szerintem aligha békességben jár és békét munkál, hanem inkább épp ellenkezőleg. És felteszem, nem hobbiból, mint a bélyeggyűjtő, nem elhivatottságból, mint az önkéntes tűzoltó...

De nem az a dolgom, hogy feltételezések foltjával fröcsköljem tele Péter makulátlanul ragyogó öltönyét. És írását.

Azonban még egyszer vissza kell térnem arra a megállapításra:

„A probléma ugyanis -- hogy a kereszténység nem tölti be az Isten által rendelt funkcióját a világban -- nem priméren teológiai probléma, hanem szociológiai és kulturális...”

Vissza kívánok még térni e mondat (általam feltételezett és súlyosnak tartott) igazságtartalmára is – ám most arra a különbségre szeretnék utalni, amely – legalábbis szerintem – nagyon is fennáll: a keresztyénség Isten által rendelt, emberek által elképzelt és társadalmi közegbe beágyazottan hordozott funkciói között.

Ha veszünk – legyen egyszerű a példa – egy 10 cm-es élhosszúságú acél kockát, akkor annak különböző tulajdonságait határozhatjuk meg – mégpedig annak függvényében, hogy milyen eszköz áll a rendelkezésünkre.

De, nem a mérlegen, a colstokon, az Ohm-mérőn stb. múlik mindez. Hanem alapból azon, hogy ki milyen eszközt szerez be, hoz magával – mert előzetesen már van egy elképzelése, hogy mit akar majd kezdeni azzal, amivel találkozni fog, és azt kívánja majd ellenőrizni, hogy mennyire illik be, vagy lóg ki az adott dolog az ő kívánalmai köréből.

Ha viszont az „Isten által rendelt funkciót” kívánjuk tárgyalni, mérni, akkor nem a magunk műszereit és nem az azokat megalapozó elvárásainkat kell elővenni. Mert akkor colostokkal mérjük a színt és literrel a Lelket!

A magam részéről úgy gondolom, ebből származik az a közkeletű, és itt is felelevenített félreértés, mi szerint a vallás az ember ópiuma: „....privát narkotikum vagy -- ha megnyilvánul -- eksztatikus ömlengés.”

Aki a társadalom gazd-pol. (marxista) mozgatórugóit vizsgálva veszi szemügyre a vallásos ember bizonyos magatartás- és megnyilvánulás-formáit, ezt fogja mondani, mert ezt tudja mérni.

Ahhoz, hogy a keresztyénség „Isten által rendelt funkciójáról” tehessek megállapítást, ehhez való mérőeszközzel kellene rendelkezzek. És ahogyan a tömeget tömeggel, az erőt erővel, a térfogatot térfogattal mérjük, a hithez is egyetlen „mérőeszköz” létezik: a hit. Ha ez önellentmondás, akkor önellentmondás az is, hogy a kilogrammot kg-mal mérjük!

(Mellesleg: tessék megpróbálni mással mérni a dolgokat – és megnézni, mi marad az így felépülő és funkcionáló technológiából és használóiból! - Kb. annyi, mint azokból a keresztyénekből, akik a hitet pénzzel, hatalommal vagy befolyással akarják mérni, és így építik ki „technológiájukat” - de valahol Ön, kedves Péter, Ön is erről beszél...)

És akkor én itt és most abba is hagynám. Eddig se volt valami nagy kedvemre ez az írás … nehéz a felebarátomat hülyének tartani (még akkor is, amikor maga teszi magát annak) – tudva, hogy esetleg én vagyok a nagyobb! :P

De minek is jutottam idáig? Talán azért, hogy lássam, megízleljem és belássam: tényleg ez a keresztyénség csődje – pontosabban: az én csődöm (elvégre nem én vagyok egy személyben a keresztyénség!). Csőd az, ha felveszem ugyanazt a hajítófát, amivel megdobtak, s a helyett, hogy kemencébe raknám, hogy kenyeret süssek, legyen mit visszadobnom, egyszerűen azzal vágok vissza. Lehet, hogy így egyszerűbb, lehet, hogy nagyobb médiafigyelmet lehet nyerni ezen az áron. Csak épp közel sem lehet „az Isten által rendelt funkciónak” megfelelően cselekedni.

Ezért meg fogom próbálni az írás egy másfajta olvasatát egy másfajta módon is megválaszolni.

Üdvözlettel: akárki

(tudniillik Nevem Senki – de ha valaki lenne, az sem számítana!)

1Kor. 2,12

„Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.”

Élt valahol ezen a világon egy zongorista, és élt egy császár is. A zongorista szívében hit élt és játékával Istent magasztalta. A császár szívében gőg volt és irigység - féltékeny volt Istenre, mert, hogy lehetne nagyobb úr nála az, akit még senki sem látott.

A zongoristát a világ minden sarkába hívták, hogy játékában gyönyörködjenek. Még istentagadó országok hitetlen vezetői is elnézték neki, hogy koncertje elején imádságra kulcsolja kezét, és előadása végén Isten dicséretére emeli fel azt.

Egyszer ezt a zongoristát meghívta ez a császár, hogy palotájában játsszon, gyönyörködtesse őt és udvarának minden tagját. A zongorista ezt a meghívást is elfogadta. A fényes ruhákba öltözött előkelőségek előtt egyszerű fekete frakkjában leült a zongora mellé, imádságra kulcsolta kezét, majd olyan tökéletesen játszotta a zongoraműveket, hogy még a császár szeméből is örömkönnyek hullottak.

Az előadás végén a császár maga elé rendelte a művészt és így szólt hozzá:

-         Olyan feledhetetlenül játszottál ma, hogy császári módon kívánlak érte megajándékozni.

-         Mit adhatnál császárom, annál többet, hogy Istent dicsérhettem a te udvarod előtt? kérdezte a zongorista.

-         Hát azt, hogy soha többé ne játszd ennél rosszabbul a zongoraműveket! - mosolyodott el kegyetlen mosollyal a császár.

-         Hogy volna ez lehetséges? hitetlenkedett a zongorista.

-         Mi sem egyszerűbb ennél - intett a császár, és levágatta a zongorista két kezét.

Róm. 6,23

„Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.”

Élt ezen a világon valahol egy tudós is, aki műkezeket készített azoknak az embereknek, akik valamilyen szerencsétlenségben elveszítették a karjukat. Halott a zongorista esetéről - s mivel hallotta őt játszani, elhatározta, hogy megpróbál segíteni rajta.

Visszavonult hát laboratóriumába, és elkészítette a világ legtökéletesebb műkezét, amelynek elektródáit viselőjének agyába ültették, és látása irányította azt. Amikor elkészült művével, üzent a kezek nélkül maradt zongoristának, és felajánlotta, hogy elvégzi rajta a műtétet.

A bonyolult műtét sikerrel járt, s a zongorista a gyógyulás után újra ki tudta nyújtani fémből és műanyagból készült érzékeny ujjait, s képes volt velük játszani. Nem is akárhogy: bármilyen kottát tettek elé, a szemén át látott kép vezérelte a műkezet, és mindent hibátlanul és teljes pontossággal játszott le a billentyűkön.

A tudós világsikerhez jutott vele, és a világ leggazdagabb emberei fizettek elképzelhetetlenül nagy összegeket azért, hogy ők is ilyen csodakézhez jussanak.

Egyedül a zongorista nem volt elégedett. A gép-ujjak gépies pontossággal ütötték a billentyűket, de szíve érzéseit, Istent imádó hitét már nem volt képes megszólaltatni többé. És ez végképp elkeserítette.

-         Minek is élek így? kérdezte magától egy szomorú, borongós napon - ha többé nem szólalhat meg a szívemben daloló hit?

-         Ez a kéz csak arra jó így, hogy legyen mivel megkötnöm a kötelet, amivel véget vetek megnyomorodott és értéktelenné vált életemnek - mondta keserű szívvel.

Róm. 11,29

„… hiszen az Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok.”

Mielőtt a zongorista előkereste volna a kötelet, halk csoszogást hallott. Megfordult, és elképedve látott meg maga mögött egy fénylő ruhába öltözött alakot, aki egy hatalmas kottát tartott a kezében és felé nyújtotta:

-         Tessék, vedd el, ezt neked hoztam … mert neked írta egy zeneszerző, aki már velünk dicséri Istent a mennyek országában - mondta mosolyogva a fényesruhás illető.

-         Ki, ki, ki vagy te? dadogott a meglepődött zongorista - és mi ez? - mutatott a kezébe csúsztatott kottára, amelynek hangjegyei olyan bonyolult rendben álltak ámuló szemei előtt, hogy olyat még soha életében nem látott egyszer sem.

-         Nem érdekes, hogy én ki vagyok Isten küldöttei közül - mosolyodott el a váratlan vendég - az az érdekes, hogy te mit tudsz tenni ezzel a kottával.

A zongorista belenézett, mohón lapozni kezdte, majd csalódottan rázta a fejét.

-         Eh, nincs az az ember a földön, aki ezt képes lenne lejátszani - mondta csüggedten.

-         Úgy gondolod? - mosolygott rá ismét a látogató - ezekkel a kezekkel sem?

És a zongorista elámult. A mennyei kottához emberi kéz kevés volt ugyan, de ezek a kezek nem ismertek lehetetlent. Olyan akkordok szólaltak meg, amilyet eddig csak angyalok füle hallhatott, s váratlanul elsírta magát.

De aztán újra kezdte, ismét újra … míg végül azon vette észre magát, hogy már nem szemei nézik az égi kottát, hanem szívével látja azt, s gépkezei a szívéből kivetülő kép szerint játszanak, és újra játsszák azt, ami a szívében zeng, s amivel hitét fejezi ki.

Ezt a darabot senki a világon nem volt képes megtanulni, még utánozni sem. Egyedül ő tudta játszani, s sokszor dicsérte még vele Istent a világ mind a négy sarkában.

Lk. 11,13

„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?”

Amikor a zongorista élete itt a Földön befejeződött és Isten hazahívta őt is, meg kellett állnia a királyok Királya és uraknak Ura mennyei ítélőszéke előtt. De még mielőtt belehasított volna a félelem, hogyan állhatok meg én az élő Isten orcája előtt, félresöpörte azt a csodálkozás és meglepődés.

Hiszen újra kezek nélkül állt ott, és az ítélet asztalán két pár kéz volt kirakva: egy pár emberi kéz, saját kezei, és egy pár gép-kéz, amelyekkel végig élte földi életét.

Mint sok vizek zúgása, csendülő mennydörgés, harsant fel az Úr erős és fenséges hangja:

-         Gyermekem, itt van két pár kéz, válassz ezek közül egyet, melyikkel akarsz belépni az én országomba?

A zongorista gondolkodóba esett. Azon töprengett, melyiket válassza. Majd felnézett és így szólt:

-         Köszönöm Uram, hogy Te, akit a magam módján próbáltalak a földön Tőled kapott tehetségem szerint dicsérni és magasztalni, ilyen választás elé állítasz engem. Bocsásd meg hát merészségemet, ha így szólok: Te tudod egyedül, melyiket rendelted nekem, melyik lesz méltó arra, hogy Téged azzal örökké áldhassalak. Legyen áldott szent Neved mindörökké, teljesedjen be a Te akaratod: add nekem azt a kezet, amelyet Te látsz jónak.

-         Jól van gyermekem, jól válaszoltál - szólt az Úr. S most nemcsak kezet kapsz tőlem, mely az örökkévalóságban is a te kezed lesz, hogy szíved szerint dicsérhess vele, de Szentlelkem ajándékát is, Aki nélkül nem magasztalhattál volna engem földi életedben sem, s Akivel most szebben és tökéletesebben 

ez bizony még befejezésre vár... te hogyan fejeznéd be?