1Kor. 2,12

„Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.”

Élt valahol ezen a világon egy zongorista, és élt egy császár is. A zongorista szívében hit élt és játékával Istent magasztalta. A császár szívében gőg volt és irigység - féltékeny volt Istenre, mert, hogy lehetne nagyobb úr nála az, akit még senki sem látott.

A zongoristát a világ minden sarkába hívták, hogy játékában gyönyörködjenek. Még istentagadó országok hitetlen vezetői is elnézték neki, hogy koncertje elején imádságra kulcsolja kezét, és előadása végén Isten dicséretére emeli fel azt.

Egyszer ezt a zongoristát meghívta ez a császár, hogy palotájában játsszon, gyönyörködtesse őt és udvarának minden tagját. A zongorista ezt a meghívást is elfogadta. A fényes ruhákba öltözött előkelőségek előtt egyszerű fekete frakkjában leült a zongora mellé, imádságra kulcsolta kezét, majd olyan tökéletesen játszotta a zongoraműveket, hogy még a császár szeméből is örömkönnyek hullottak.

Az előadás végén a császár maga elé rendelte a művészt és így szólt hozzá:

-         Olyan feledhetetlenül játszottál ma, hogy császári módon kívánlak érte megajándékozni.

-         Mit adhatnál császárom, annál többet, hogy Istent dicsérhettem a te udvarod előtt? kérdezte a zongorista.

-         Hát azt, hogy soha többé ne játszd ennél rosszabbul a zongoraműveket! - mosolyodott el kegyetlen mosollyal a császár.

-         Hogy volna ez lehetséges? hitetlenkedett a zongorista.

-         Mi sem egyszerűbb ennél - intett a császár, és levágatta a zongorista két kezét.

Róm. 6,23

„Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.”

Élt ezen a világon valahol egy tudós is, aki műkezeket készített azoknak az embereknek, akik valamilyen szerencsétlenségben elveszítették a karjukat. Halott a zongorista esetéről - s mivel hallotta őt játszani, elhatározta, hogy megpróbál segíteni rajta.

Visszavonult hát laboratóriumába, és elkészítette a világ legtökéletesebb műkezét, amelynek elektródáit viselőjének agyába ültették, és látása irányította azt. Amikor elkészült művével, üzent a kezek nélkül maradt zongoristának, és felajánlotta, hogy elvégzi rajta a műtétet.

A bonyolult műtét sikerrel járt, s a zongorista a gyógyulás után újra ki tudta nyújtani fémből és műanyagból készült érzékeny ujjait, s képes volt velük játszani. Nem is akárhogy: bármilyen kottát tettek elé, a szemén át látott kép vezérelte a műkezet, és mindent hibátlanul és teljes pontossággal játszott le a billentyűkön.

A tudós világsikerhez jutott vele, és a világ leggazdagabb emberei fizettek elképzelhetetlenül nagy összegeket azért, hogy ők is ilyen csodakézhez jussanak.

Egyedül a zongorista nem volt elégedett. A gép-ujjak gépies pontossággal ütötték a billentyűket, de szíve érzéseit, Istent imádó hitét már nem volt képes megszólaltatni többé. És ez végképp elkeserítette.

-         Minek is élek így? kérdezte magától egy szomorú, borongós napon - ha többé nem szólalhat meg a szívemben daloló hit?

-         Ez a kéz csak arra jó így, hogy legyen mivel megkötnöm a kötelet, amivel véget vetek megnyomorodott és értéktelenné vált életemnek - mondta keserű szívvel.

Róm. 11,29

„… hiszen az Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok.”

Mielőtt a zongorista előkereste volna a kötelet, halk csoszogást hallott. Megfordult, és elképedve látott meg maga mögött egy fénylő ruhába öltözött alakot, aki egy hatalmas kottát tartott a kezében és felé nyújtotta:

-         Tessék, vedd el, ezt neked hoztam … mert neked írta egy zeneszerző, aki már velünk dicséri Istent a mennyek országában - mondta mosolyogva a fényesruhás illető.

-         Ki, ki, ki vagy te? dadogott a meglepődött zongorista - és mi ez? - mutatott a kezébe csúsztatott kottára, amelynek hangjegyei olyan bonyolult rendben álltak ámuló szemei előtt, hogy olyat még soha életében nem látott egyszer sem.

-         Nem érdekes, hogy én ki vagyok Isten küldöttei közül - mosolyodott el a váratlan vendég - az az érdekes, hogy te mit tudsz tenni ezzel a kottával.

A zongorista belenézett, mohón lapozni kezdte, majd csalódottan rázta a fejét.

-         Eh, nincs az az ember a földön, aki ezt képes lenne lejátszani - mondta csüggedten.

-         Úgy gondolod? - mosolygott rá ismét a látogató - ezekkel a kezekkel sem?

És a zongorista elámult. A mennyei kottához emberi kéz kevés volt ugyan, de ezek a kezek nem ismertek lehetetlent. Olyan akkordok szólaltak meg, amilyet eddig csak angyalok füle hallhatott, s váratlanul elsírta magát.

De aztán újra kezdte, ismét újra … míg végül azon vette észre magát, hogy már nem szemei nézik az égi kottát, hanem szívével látja azt, s gépkezei a szívéből kivetülő kép szerint játszanak, és újra játsszák azt, ami a szívében zeng, s amivel hitét fejezi ki.

Ezt a darabot senki a világon nem volt képes megtanulni, még utánozni sem. Egyedül ő tudta játszani, s sokszor dicsérte még vele Istent a világ mind a négy sarkában.

Lk. 11,13

„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?”

Amikor a zongorista élete itt a Földön befejeződött és Isten hazahívta őt is, meg kellett állnia a királyok Királya és uraknak Ura mennyei ítélőszéke előtt. De még mielőtt belehasított volna a félelem, hogyan állhatok meg én az élő Isten orcája előtt, félresöpörte azt a csodálkozás és meglepődés.

Hiszen újra kezek nélkül állt ott, és az ítélet asztalán két pár kéz volt kirakva: egy pár emberi kéz, saját kezei, és egy pár gép-kéz, amelyekkel végig élte földi életét.

Mint sok vizek zúgása, csendülő mennydörgés, harsant fel az Úr erős és fenséges hangja:

-         Gyermekem, itt van két pár kéz, válassz ezek közül egyet, melyikkel akarsz belépni az én országomba?

A zongorista gondolkodóba esett. Azon töprengett, melyiket válassza. Majd felnézett és így szólt:

-         Köszönöm Uram, hogy Te, akit a magam módján próbáltalak a földön Tőled kapott tehetségem szerint dicsérni és magasztalni, ilyen választás elé állítasz engem. Bocsásd meg hát merészségemet, ha így szólok: Te tudod egyedül, melyiket rendelted nekem, melyik lesz méltó arra, hogy Téged azzal örökké áldhassalak. Legyen áldott szent Neved mindörökké, teljesedjen be a Te akaratod: add nekem azt a kezet, amelyet Te látsz jónak.

-         Jól van gyermekem, jól válaszoltál - szólt az Úr. S most nemcsak kezet kapsz tőlem, mely az örökkévalóságban is a te kezed lesz, hogy szíved szerint dicsérhess vele, de Szentlelkem ajándékát is, Aki nélkül nem magasztalhattál volna engem földi életedben sem, s Akivel most szebben és tökéletesebben 

ez bizony még befejezésre vár... te hogyan fejeznéd be?